Megosztom

Ha tegnap nagyvonalakban szemügyre vettük az Acélember visszatérését, akkor most kerítsünk sort a DC másik nagy ikonjára, aki 2005-ben visszatérés helyett inkább újrakezdte filmes pályafutását. Adja magát nem csak a Burton és Schumaher féle verzióval, hanem magával a folytatással, a Sötét lovaggal való összehasonlítás is. Bemutatása idején nekem rengeteget mondott a Batman, így nálam emocionális alapon ma is kiemelt szerepet élvez a képregény adaptációk rangsorában. A filmrendezők általában vagy öncélúak (ami nem baj, de egy idő után fárasztó lehet), vagy ügyes iparosok (ez sem gond, amíg nem fulladnak érdektelenségbe), mindkettőt meg lehet unni, Burtonre pedig nagyon ráuntam. Nolanre pedig nem. Amihez ez a figura nyúl, az arannyá válik, szólhat akármiről. A Batman: Kezdődiket pedig jobban szeretem a Sötét Lovagnál is, az a film félbe van hagyva, nincsenek súlypontjai, de ami a leginkább fájt, hogy Heath ellentmondásos egzisztencializmusa elvitte a show-t. Ennyit a Batmanekről, most írok kicsit a Kezdetekről. (hogy egyem a szívemet, ez rímmel).

A legtöbb ember fiatalon természetes késztetést érez arra, hogy megváltoztassa a világot, és ebben csak az eszközök kiválasztása különböztet meg minket. A szemtelenül gazdag Bruce talán sose ébredt volna rá erre, de gyermekként akkora trauma érte, hogy felnőttkorára teljesen azonosul az eszmével és áthatja a nietzschei életszemlélet, ezért megalkotja A szimbólumot. Nolan ezt a születést meséli el, páratlan precizitással, remekül vezeti a színészeit, jól adagolja a tempót, behatóan ábrázolja a főhősök motiváltságát, közben pedig eszeveszettül izgalmas és látványos. Hans Zimmer és James Newton Howard duója pedig megfejeli mindezt egy, a rajzfilmsorozathoz hasonlóan maradandó soundtrackkel.

Bruce (Christian Bale) megtagadja a félelmet, és a játékidő felétől egy denevérjelmezbe bújva riogatja a hozzá hasonlóan rémült bűnözőket, akik egyre nagyobb sikerrel kúsznak felfelé a korrupció hálójában, amit Gotham rendfenntartó erői egyre kevésbé tudnak kordában tartani. Ez elsőre röhejesen hangzik, de Brucenak megvan a kellő technikai háttere (a Wayne művek elkülönített részlege) és színészi kvalitása ahhoz, hogy elhitesse Batmanről, hogy ő maga az Atyaúristen. A fejlődés persze versengést hoz magával, ahogy arra a zárójelenetben Gordon felügyelő is rávilágít. Ha maszkot hordasz, és tetőkön ugrálsz, az vonzani fogja az őrülteket.

A világ megváltására való törekvés (bár a Beginst a sok-sok kütyü mellett az teszi igazán reálissá, hogy csak Gothamben gondolkodik, nem az egész világban, mint a Schumacher-filmek) persze nem megy egyedül. Habár Bruce egyedül néz szembe az éjszaka sötétjével, sokan állnak mögötte. Elsőként ott van Alfréd (Michael Caine), aki apja helyett apja volt a fiatal örökösnek, és frankón megfogalmazza, hogy miért érdemes folyton szembeszegülni a tapasztalattal, és felállni. Az inassal szemben Lucius (Morgan Freeman), a Wayne művek mellőzött szakemberének ismeretsége nem nyúlik olyan messze, így kettejük kapcsolata még jobban kihangsúlyozza a kölcsönös bizalom fontosságát. Mellette Gordon rendőrfelügyelő (Gary Oldman) képviseli még a lovagiasság eszményképét, aki hasznos infókkal szolgál, de eszközeiben korlátozottabb, így leplezett örömmel fogadja Denevérember érkezését. Mint minden normális hősnek, Batmannek is megvannak a maga ellenségei, ebben a filmben négy is akad belőle. Legtöbben kis mellékszerepekben tűnnek fel, mint Richard Earl (Rutger Hauer), aki a Wayne művek helytelen irányításával kapcsolatban kerül szembe Bruceval, Falcone, (Tom Wilkinson) mint a város aktuális kiskirálya, és Dr. Johnatan Crane (Cillian Murphy), aki remekül szemlélteti, hogy akiket a társadalom normálisnak gondol, az nem feltétlenül az.

Az első és legnagyobb nemezis pedig Ra’s al Ghul (Liam Neeson), akinek feltett szándéka elpusztítani a haldokló félben levő városokat. Bruce sokat tanul tőle, de tanul Alfrédtól, Gordontól és Foxtól is, kettejük világnézetét pedig ez különbözteti meg egymástól. Ra’s következetlensége akkor csúcsosodik ki, amikor a bosszúról tart nagymonológot, majd a fináléban félreértett idealizmusról beszél. Az extrák hosszasan taglalják, hogy milyen öszvér harcművészetet is dolgoztak ki a filmhez (a harcjelenetek gyakran kuszák, mert derékmagasságban vették fel őket, így a könyökkel való verekedés dominál), de azt tudjuk, hogy a nindzsákat nem kötötte a szamuráj féle becsületkódex. Ők végezték a piszkos munkát, így mesterei voltak az előzetes információszerzésnek, ellenség megzavarásának, eltűnésnek, menekülésnek, robbanószereknek. A nindzsa harcművészet is arra törekszik, hogy megsemmisítse az ellenfelet, és ezek a jellemzők tökéletesen illenek Ra’s al Ghulra is.

Hogy mennyi képregényből táplálkozik az adaptáció, azt sokáig lehetne sorolni, de alapvetően a Batman: Első év című négy részes történet adja a történet vázát, és ebbe csöpögtettek bele a Hushból (bizalom kérdésköre), a Sötét Lovag Visszatér-ből (skizofrénia) és az Arkham Elmegyógyintézetből (bolondok), míg a többi nagy klasszikus, a Gyilkos Tréfa vagy Hosszú Halloween inkább a folytatásban dominál.

Barátok és ellenségek között ott áll szerelem. Minden valamire való hősnek van egy múzsája, aki elindítja az úton a hőst, és akiért néha az egész vállalkozást képesek feláldozni, ahogy azt Bruce is majdnem megteszi a film közepén levő izgalmas autósüldözésben. Így Rachel (Katie Holmes) szolgál a film legnagyobb tanulságával, miszerint Bruce az igazi álarc. A Begins egyetlen fájó pontja az ő játéka, le is cseréltek a második részre, de mivel nem akármilyen történetről volt szó, ott gyorsan el is patkolt.

Ami miatt a Beginst preferálom a Sötét Lovaggal szemben, az az, hogy van eleje, közepe és vége is, precízen összerakott komplex, olyan klasszikus formát képvisel, ami közelebb áll hozzám, míg a DK feltételezi az első rész ismeretét, a nagy nyomozgatásban gyakran elsüpped, és hirtelen szakad vége. Persze nem kell félteni a folytatást sem, mert ott van neki Joker és Kétarc.