A kérdés első blikkre persze sokakban fejcsóválást vált ki, tudom én. De azokból, akik hozzám hasonlóan a nyolcvanas-kilencvenes években voltak gyerekek és Peter Sellersen és a Zucker testvérek filmjein nőttek fel, egy egész másféle, mondhatnám egyetértő fejcsóválást vált ki a bejegyzés címe. A válasz pedig szomorú, de ahogy telnek az évek, egyre inkább igaznak érzem: elhunytak a vígjátékok, s majdhogynem egyszerre kerültek sírba az egyik legnagyobb komikussal, Lloyd Bridgessel. A filmtörténelem szempontjából eme szomorú év pedig 1998, amikor is bemutatták az utolsó filmet, amiben az említett legenda játszott,. a Mafia!-t.
Ezen mérföldkő után a komédiák egy egész más irányt vettek: az ezredforduló után sokkal nagyobb teret kaptak a lagymatag kaptafára készülő vígjátékok, amik nem operáltak fordulatos humorral: ahhoz ugyanis agy kell, hogy megértsék, ezt persze a stúdiók is észrevették; egy ilyen film széles rétegben nem lehet sikeres. Mond valamit ha olyan neveket sorolok, mint Jim Abrahams, David Zucker, Jerry Zucker? Igen, nevükhöz olyan legendás filmek kapcsolódnak, mint a Csupasz Pisztoly trilógia, a Top Secret, az Airplane, a már említett Mafia!, vagy gondoljunk csak a Nagy Durranás két részére. Ennek a stílusnak, -amely talán az egyik legnehezebb- sajnos úgy tűnik leáldozott, az egyetlen fennmaradt hírvivő a Horrora Akadva széria, amely már az ötödik részéhez érkezett, sajnos azonban az előbb említettek nyomába nem ér. Pedig a szakma nagyjai még nem öregedtek ki, hisz hatvanas éveik derekán járnak: úgy tűnik nincs igény a hasonló mozikra. Kíváncsi lennék, hogy ezt -csak kicsiny hazánkban- hányan nem így gondolják. Persze nem ez dönt, már megszokhattuk.
Nem feledkezhetünk meg egy másik zseniről sem, ha a komédiákról beszélünk. Valakiről, akinek a nevéhez olyan filmek kötődnek, mint a Men in Tights, a Dracula: Dead and Loving It, vagy a kihagyhatatlan Spaceballs. Igen, Mel Brooksra gondolok, aki legalább olyan jelentős szerepet vállalt az elmúlt három évtized szórakoztatásában, mint a későn felfedezett kiváló nevettető Leslie Nielsen. Ők ketten azok -sajnos- akiktől már nem nagyon várhatunk csodát: mindketten idén töltötték be a 84. évüket. Az ő dolguk a pihenés és a megérdemelt nyugalom: le tették az asztalra amit le kellett.
A nagy öregek után kanyarodjunk picit vissza a keserű jelenbe: és akkor kérdezek. Hány jó vígjátékot láthattunk az elmúlt tíz évben? Talán egy kezemen meg tudom számolni azokat, amik bejöttek annyira, hogy másodszor -harmadszor...etc- is megnézzem. Mondjuk, hogy ott volt a Péntek Esti Frász, a How High. Biztosan volt még pár, bár mély nyomot nem hagyott egyik sem, és valljuk be: ez már nem az a műfaj. A vérbeli paródiákról ne is beszéljünk, szót sem érdemelnek -Disaster Movie és hasonszőrű társai-.
Hogy látszik e a fény az alagút végén? Vannak e feltörekvő tehetségek, akikben van akkora potenciál, ami az igazi sírva röhögéshez kell? Véleményem szerint nincs. Az igazi komédiák korszaka leáldozott, s tán egy felnövekvő generáció, vagy akár csak egy pengeéles aggyal megáldott kis csapat majd újra visszahozza azt, amit régen annyira szerettem(tünk). Mert ez nem nosztalgia, ezek a filmek ugyanúgy szórakoztatnak, mint 15-20 évvel ezelőtt. Mert időtlen zsenialitás áll mögötte. Ez az amire most nem képes senki.
