Andrea Arnold csupán néhány éve lopta be magát a filmkritikusok és a szakmabeliek szívébe Wasp (Darázs) című rövidfilmjével, mely amellett, hogy megkapta a legjobb rövidfilmnek járó Oscart 2005-ben, Lars Von Trier elismerését is elnyerte. A rendező hölgy ezúttal egy egész estés, szívszorító mozival próbálkozott meg, több-kevesebb sikerrel.
Az Akvárium főszereplője egy tizenöt éves, hátrányos helyzetű essexi lány, Mia. A környezetet már láttuk százszor. A hánytatott sorsú kisasszonyt, anyja egyedül neveli, aki fűvel-fával összefekszik, hogy megkeresse a napi betevőt, húga pedig amilyen pici, annyira mocskos szájú, az apuka meg persze sehol. Mia amolyan igazi balhés lány; az iskolából épp most készülnek kirúgni, barátai pedig nem nagyon vannak. Ám édesanyja új barátjával meglepően jól kijön. A férfi egyszerre testesíti meg az apafigurát, és a szeretőt a lány szemében, hiszen ő az egyetlen, aki támogatja titkos vágyát, ami a tánc.
Már több helyről is érkeztek felém olyasfajta hírek, hogy az „év egyik legnagyobb durranása” a film, így kíváncsi voltam, képes lesz-e beváltani a hozzáfűzött reményeimet. Sajnos beigazolódott a sejtésem, miszerint nem több egy átlagos tini-drámánál. Engem egyáltalán nem győzött meg, így se a visszajelzéseket, se a díjesőt nem értem a művel kapcsolatban.
A film központi témája a szabadság utáni vágy, ami egy tinédzser esetében nem mondhatnám, hogy túl eredeti volna. Persze ettől még a színészek ügyesen keltik életre karaktereiket, benn tudnak maradni szerepeikben, és hitelesek is végig. Talán ez is a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy messze életszerűbb a többi társánál. Gondoljunk csak a „pedó-papa” Larry Clark mozijaira, melyek már annyira átesnek a ló túloldalára, hogy inkább nevetségesek, mintsem nyomasztóak, vagy megrázóak.
A film központi témája a szabadság utáni vágy, ami egy tinédzser esetében nem mondhatnám, hogy túl eredeti volna. Persze ettől még a színészek ügyesen keltik életre karaktereiket, benn tudnak maradni szerepeikben, és hitelesek is végig. Talán ez is a legnagyobb erőssége a filmnek, hogy messze életszerűbb a többi társánál. Gondoljunk csak a „pedó-papa” Larry Clark mozijaira, melyek már annyira átesnek a ló túloldalára, hogy inkább nevetségesek, mintsem nyomasztóak, vagy megrázóak.
Andrea Arnold akváriumában a karakterek ügyesen ki vannak dolgozva, de valamiért mégsem képesek odaragasztani a néző tekintetét a képre. Talán az a baj, hogy túl sokszor találkozhattunk már velük, más alkotásokban.
A mozi tartalmaz nagyon jó ötleteket, képeket, illetve karaktereket, ám a végeredmény valamiért mégis unalomba fullad. A sok ásítozás után, a film végeztével már nem is gondolkodtam a látottakon. Túlságosan semmitmondó volt számomra. Azért látok valamit a rendezőben, hiszen különösen jó érzékkel építi bele a szépséget és a gyengédséget a kemény és dühös környezetbe, erre pedig nem sokan képesek. Amúgy még egy teljesen nézhető kategóriába sorolható darab, de mindemellett túlságosan felejthető is. Talán a művésznő következő munkája (Wuthering Heights) jobban megérint majd - legalábbis bízom benne.
A mozi tartalmaz nagyon jó ötleteket, képeket, illetve karaktereket, ám a végeredmény valamiért mégis unalomba fullad. A sok ásítozás után, a film végeztével már nem is gondolkodtam a látottakon. Túlságosan semmitmondó volt számomra. Azért látok valamit a rendezőben, hiszen különösen jó érzékkel építi bele a szépséget és a gyengédséget a kemény és dühös környezetbe, erre pedig nem sokan képesek. Amúgy még egy teljesen nézhető kategóriába sorolható darab, de mindemellett túlságosan felejthető is. Talán a művésznő következő munkája (Wuthering Heights) jobban megérint majd - legalábbis bízom benne.