Megosztom

Először is leszögezném, hogy nagy képregény fanatikusnak tartom magam, ám ettől függetlenül a Vasember valamiért kimaradt az életemből. Ugyan olvasgattam itt-ott néhány részt, meg más hősök oldalán találkoztam vele, de igazán sosem merültem bele. Viszont 2008-ban, a Vasember filmre-adaptálását követően – mely szerintem az egyik legjobban sikerült darab, műfajon belül -, pótoltam valamennyire hiányosságaimat. Bár nekem az előző rész sokkal jobban tetszett, azért a folytatás is egy élvezhető mozira sikeredett.
Akinek esetleg fogalma sincs róla, ki az a Vasember, annak egy rövid összefoglaló: A sztori középpontjában Tony Stark áll, aki egy milliárdos feltaláló, és egyben a Stark művek tulajdonosa, mely hadifelszereléseit tekintve, az Egyesült Államok legfőbb ellátója. Mikor terroristák rabolják el Starkot, hogy fegyvereket készítsen nekik, a feltaláló inkább úgy dönt, szembeszáll az emberrablókkal. Terve sikerrel jár, egy igen erős páncélnak köszönhetően, melyet hazatértével tökéletesít. Így születik meg Vasember, Amerika legyőzhetetlen páncélos védelmezője, aki az idők során egyre sebezhetőbbé válik betegségének, és alkoholizmusának köszönhetően.
A képregény 1963 óta az egyik legsikeresebb darabja a zsánernek szerte Amerikában. Kis hazánkban persze csak 1990-ben látott napvilágot, és azt is a Pókember egyik különszámában tette, akárcsak sok más igazságosztó (pl.: Megtorló). A tovább mögött lássuk tehát a második részben miről is van szó.

A film ugyanazokkal a mondatokkal indít, amikkel az előző rész véget ért. Tony Stark bejelenti a nyilvánosság előtt, hogy ő a titokzatos fémpáncélba bújt szuperhős, Vasember. A kormány és a sajtó hajthatatlanul támadja Starkot, hogy ossza meg szuper-technológiáját a hadsereggel, de ő nem akar belemenni a dologba, attól félve, hogy esetleg a páncél illetéktelen kezekbe kerül. Továbbá megjelenik egy rivális fegyvergyártó Justin Hammer személyében, aki ahol tud, keresztbe akar tenni Starknak, ennek érdekében még Ivan Vanko orosz fizikussal is szövetkezik, aki veszélyesebb ellenfél hősünk számára, mint azt bárki gondolná. És ha ez még mindig nem volna elég, Tony-ról kiderül, hogy halálos beteg, valamint egyre erősödő alkoholizmusa is gátolja tisztán látásában.
Ahogy azt olvashatjátok, sok info ez így egyszerre. A film rengeteg szálat indít el, ugyanakkor a Pókember 3-al ellentétben képes is kézben tartani őket. Nincs szétesve és nem próbálja meg komolyan venni magát, ami nagy előnye, sok társával szemben. Robert Downey Jr., ahogy azt megszokhattuk tőle, most is lubickol Tony Stark szerepében, remekül adja az önimádó, hedonista zseni karakterét. Sam Rockwell is nagyon jól hozza a tenyérbemászó iparmágnás figuráját, ahogy a női vonalra sem lehet panaszunk (Scarlett Johansson eddig még sosem nézett ki ilyen jól). Ám aki igazán parádézik szerepében az Mickey Rourke. Úgy néz ki végre megtalálta, milyen szerepek álnak jól a fizimiskájához. Hibátlan alakítást nyújt Ivan Vankoként. Egyedül Samuel L. Jacksonnal nem vagyok még mindig kibékülve. Persze nem vele van a baj, egyszerűen csak nem a legjobb választás Nick Fury szerepére.
A zenék az előző részhez hasonlóan, most is nagyon coolak (Tom Morello, AC/DC). Ja, és annak, aki picit is jártas a Marvel univerzumban, rengeteg utalás fog visszaköszönni más képregényekből. Megjelenik Fekete Özvegy, aki talán az eddigi legdögösebb képregény szereplő a vásznon. Igaz, nem sok szerep jut neki a filmben, mindössze pár akciójelenetet és néhány mondatot kapott csak. De kikacsint a mozi Amerika Kapitány, vagy a Bosszú Angyalai felé is. A laikusoknak pedig nem kell aggódni, ezek a meglepik, épp csak feltűnnek a vásznon. A film nem kanyarodik ki annyira a mellékszálakra, hogy a nézők esetleg ne értsenek valamit.
Szerintem a film egy ilyen monumentális képregény és egy ennyire erősre sikeredett első rész után többet is kihozhatott volna magából. Én személy szerint nem éreztem azt, amit az első rész megtekintése után éreztem. Az alkotók egyértelmű célt tűztek ki maguk elé; látványosabb, nagyobb, több, egyszóval mindenből egy picit többet. Nemrég ez a Batman-nél bejött, de a Transformers-nél nagyon nem. A Vasember ilyen szempontból valahol a kettő között mozog. Ahogy mondani szokták, „néha a kevesebb több”, és ez ebben az esetben nagyon igaz. Persze attól függetlenül, hogy az első részt mérföldekkel jobbnak éreztem, a mozi így is kiemelkedik a képregényfilmek szürke átlagából. Mindenképpen moziba nézendő – mondanám, ha nem sikerült volna ennyire gyérre a magyar szinkron. Engem ez nagyon zavart, igaz meg lehet szokni. Viszont az biztos, hogy elő fogom még venni a filmet, ám akkor eredeti nyelven fogom megtekinteni.
Ja, és ahogy az első résznél, itt is vár minket egy meglepi a mozi legvégén, szóval tessék megvárni a végefőcímet!