Nem mostanában volt részem, ilyen magával ragadó mozis élményben. A Mary and Max mind a világát tekintve, mind a történetet, teljesen elvarázsolt. Persze azt most leszögezném, hogy a gyerekét senki ne ültesse le a film elé, mert nem az ő korosztályuknak szól! Abszolút felnőtt mese, elgondolkodtató, mély mondanivalóval.
A történet elején egy magányos nyolc éves lánnyal ismerkedünk meg, aki Ausztráliában él, és Marynek hívják. Eközben megismerjük Maxet is, aki 44 éves, New York-ban él, és szintén nagyon magányos. Egy véletlen folytán útjaik keresztezik egymást, és rájönnek, hogy több közös van bennük, mint gondolnák.
A történet elején egy magányos nyolc éves lánnyal ismerkedünk meg, aki Ausztráliában él, és Marynek hívják. Eközben megismerjük Maxet is, aki 44 éves, New York-ban él, és szintén nagyon magányos. Egy véletlen folytán útjaik keresztezik egymást, és rájönnek, hogy több közös van bennük, mint gondolnák.
A mű igaz történeten alapszik, ami egy animációs film esetében különösen szokatlan. Persze ez nem baj, hisz így sokkal jobban átjön a depresszió, a magány, vagy a groteszk látványvilág. Ugyan nem egy vidám alkotásról van szó, az itt-ott okosan, tökéletes időben elhelyezett poénok csak feldobják a már amúgy is remek mozit. A filmben két fő szín dominál; Mary esetében a barna, míg Max nagyvárosi környezetére a szürke szín a jellemző. A barna és szürke mellett még a piros jelenik meg (rúzs, hajcsat, pompon), mely összeköti e két teljesen különböző világot.
Mary hangját Toni Colette, Maxét pedig Philip Seymour Hoffman kölcsönzi a filmhez. Mindketten tökéletesen végzik el a rájuk szabott feladatot, különösen Max megtört hangja, és monológjai válnak igazán feledhetetlenné. A film amúgy öt évig készült, és azt kell, hogy mondjam minden egyes pillanata megérte a belé fektetett energiát.
