Kirk Jones nem kis rizikót vállalt, mikor úgy döntött újragondolja Guiseppe Tornatore Cannes-ban is díjazott filmjét. Sajnos az eredeti alkotást nem volt szerencsém látni, így anélkül írok a filmről, hogy párhuzamba hoznám eredetiével.
Frank Goode (Robert De Niro) felesége halála után ráeszmél, hogy gyerekei szívesebben osztották meg dolgaikat anyjukkal, mint vele. Miután barbecue meghívását mindegyikük visszamondja, orvosa utasítását figyelmen kívül hagyva, útra kel, hogy meglátogassa mind a négy csemetéjét. Az út során rengeteg csalódás éri, rá kell jönnie, hogy közel sem olyan sikeresek és boldogok, mint azt ő hitte.
Frank Goode (Robert De Niro) felesége halála után ráeszmél, hogy gyerekei szívesebben osztották meg dolgaikat anyjukkal, mint vele. Miután barbecue meghívását mindegyikük visszamondja, orvosa utasítását figyelmen kívül hagyva, útra kel, hogy meglátogassa mind a négy csemetéjét. Az út során rengeteg csalódás éri, rá kell jönnie, hogy közel sem olyan sikeresek és boldogok, mint azt ő hitte.
A film leginkább a Schmidt Történetét jutatta eszembe, bár jóval halkabb és visszafogottabb darab. Néhol ugyan giccsesnek találhatjuk, a rendező és a színészek ügyesen mentik meg, illetve törlik ki emlékezetünkből ezeket a pillanatokat. A végén pedig marad egy szerethető mozi, ami a családösszetartást hangsúlyozza. A kapcsolatok hiteles ábrázolása pedig csak még inkább életszagúvá teszik a filmet. A színészeket remekül válogatták ki szerepeikre, mindenki nagyon jó alakítást nyújt, különösen Robert De Niro, akit nagyon régen láttam már ennyire formában.
Megjegyzem, mostanában sok drámánál veszem észre azt, hogy el van nyújtva, sok benne az üresjárat. Ezt a Mindenki Megvannál egyáltalán nem éreztem, a rövid játékidő tökéletesen ki van töltve. Egy tanulságos történetet kapunk arról, hogy sosem szabad elhanyagolnunk azt, aki hozzánk tartozik.
