Richard Curtis a Négy esküvő és egy temetés, valamint a Sztárom a Párom forgatókönyve után örökre beírta magát a romkomok nagyjai közé. Aztán 2003-ban rendezésre adta a fejét, és megalkotta minden idők egyik legjobb romantikus filmjét, az Igazából Szerelem című mesterművet. Hat évet kellett várni a következő munkájáig, ami ugyan elődje szintjét nem éri el - inkább csak olyan ujjgyakorlatnak félének tűnik - mégis remek kis mozi. Megérte várni!
A film 1966-ba repít minket vissza, mikor a BBC mindössze 2 órányi muzsikát iktathatott be műsorába, ám egy kalózrádió egész álló nap lökte a rockot, pótolva az emberek fülében keletkezett hatalmas űrt. A rádiót a brit lakosságnak több mint a fele hallgatta, így óriási volt a népszerűsége. Vezetőjük, a Báró, hűséges segédeivel elégítették ki nap, mint nap a zene szerelmeseinek hallójáratait. Persze, mint mindig, most is akadtak olyanok, akiknek nem volt ínyükre ez a lázadó életstílus. Dormandy miniszternek egyetlen célja, és feladata az lenne, hogy eltörölje a kalózrádiót a föld színéről. Ám nincs könnyű feladata, hisz mind tudjuk; a rock örök, és elpusztíthatatlan!
Nem semmi érzés lehetett akkoriban, (a TV, net, valamint a letöltés nyújtotta kényelem előtt) elcsípni a rádióban az egyik kedvenc zenekarod új dalát. Ezt a fajta érzést azt hiszem, mi, a fiatal generáció zajos képviselői, nem igazán tudjuk átérezni. Ehhez a ’60-as, illetve a ’70-es évekbe kellett beleszületni. Mégis egy fajta nosztalgikus érzés lengi át az egész filmet, és pont ettől olyan jó nézni.
Leginkább a Jó reggelt, Vietnam!-ot juttatta eszembe a mozi, ám jóval lazábban közelít a témához. Az író-rendező hihetetlenül sokszínű figurákat teremtett meg, ami kimondottan színessé teszi a filmet. A színészekre nem lehet panaszunk, csupa nagy ágyú köpi a poénokat az arcunkba. Igaz ilyen jól megirt szövegekkel, nincs olyan nehéz dolguk. Philip Seymour Hoffman pedig ismét makulátlan alakítást nyújt.
A Rockhajó egy nagyon jól eső film, ami rámutat a zene határtalan szeretetére és fontosságára, valamint arra, hogy élni nélküle nem lehet! Mindhalálig zene!
Leginkább a Jó reggelt, Vietnam!-ot juttatta eszembe a mozi, ám jóval lazábban közelít a témához. Az író-rendező hihetetlenül sokszínű figurákat teremtett meg, ami kimondottan színessé teszi a filmet. A színészekre nem lehet panaszunk, csupa nagy ágyú köpi a poénokat az arcunkba. Igaz ilyen jól megirt szövegekkel, nincs olyan nehéz dolguk. Philip Seymour Hoffman pedig ismét makulátlan alakítást nyújt.
A Rockhajó egy nagyon jól eső film, ami rámutat a zene határtalan szeretetére és fontosságára, valamint arra, hogy élni nélküle nem lehet! Mindhalálig zene!
