Federico Fellini (1920-1993) a neorealizmust továbbfejlesztve példa nélküli sajátságos műfajt hozott létre. Filmjei óriási hatással voltak kortársaira és az utókorra egyaránt, emiatt úgy vélem, hogy érdemes és kell is róluk beszélni. Elsőként vegyük az egyik legismertebbet, melyet Fellini önéletrajzi művének tartanak -tévesen-, górcső alatt tehát 1973-ból, az Amarcord (Emlékezem).
Pontosan meghatározhatatlan időpontban (de annyi bizonyos, hogy valamikor 1930 és 40 között), Riminiben járunk, ahová beköszönt a tavasz. Főszereplőnk a problémamentesnek korántsem nevezhető kamasz, Titta, akinek csínytevései városszerte ismertek -és persze apját az őrületbe kergetik-. A fiút és haverjait persze mi más is tarthatná lázban, mint a nők, legfőképp Vegye-Vigye, rendes nevén Ninola, akinek volt egy kis kalandja a herceggel, gúnynevét is innen kapta ("Mindenem az Öné! Vegye-vigye"). Miközben telik múlik az idő, Titta édesanyja megbetegszik és bár elsőre nem tűnik súlyosnak a baja, sajnálatos módon meghal. Titta teljesen magába roskad, de mire beköszönt a tél, már vidámabb események tartják lázban a kisvárost: lagzi készül, hisz Vegye-Vigye megtalálta élete párját.
Persze ez csupán szedett-vedett rövidke összefoglalója ennek a zseniális filmnek, melyből számtalan aranyköpés maradt fenn, még így majd' negyven év távlatából ("Nőt akarok, de azonnal"). Az a fajta mozi, amire még napok, hetek múltán is visszagondol az egyszeri néző, meg-megmosolyogva egy egy jelenetet, vagy épp ellenkezőleg: újra átérezve a szituáció súlyát. Fellini a 20. század egyik legnagyobb filmes zsenije volt, nem véletlen a 12(!) Oscar jelölés és nem véletlen az sem, hogy azt mondom: látni kell és igen, látnia kell annak is, akinek az a név, hogy Federico Fellini már nem jelent semmit. Nincs ebben semmi szégyen, ilyen világot élünk. De ha rajtam múlik, még hallotok felőle.
imdb
a tovább mögött egy kihagyhatatlan jelenet...
