Megosztom

Kicsit spoileresen...

Viggo Mortenseről régen is tudtam hogy a neve már-már garancia a sikerre. John Hillcoat neve azonban nem csengett ismerősen, tán nem véletlenül, hisz mindössze 5 rendezés került ki a keze alól, melyek közül egyik sem hagyott mély nyomot. Ezidáig...

Bár ténylegesen nem derül ki, valószínűsíthetően a nem túl távoli jövőben járunk, egy globális katasztrófa után. Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, csupán a végeredményt látjuk: hamu borít szinte mindent, minden termény és állat elpusztult, a nap sosem süt, hatalmas viharok pusztítanak, s mindössze az emberek kis százaléka maradt életben.

Egy apa (Viggo Mortensen) és egy fiú (Kodi Smit-McPhee) története ez, meglehetősen szokatlan formában és tálalásban. Valaha egy boldog család voltak, feleségével (Charlize Theron) az oldalán, bár a fiú már ebbe a világba született. Azonban ahogy fogyott az élelem, úgy fogytak az élő emberek is, s sokan hordákba tömörülve vadásztak a még élőkre, vadként űzve őket a táplálékért.

A feleség (senki nevét nem tudjuk meg, nem is lényeges) azonban már nem bírja tovább, s feladja a küzdelmet...egyszerűbb az önként vállalt halál, hisz úgysem végződhet a sorsa boldogan.

A férfinak azonban mindene a fia, s hiszi, hogy ha elérik a déli partot, ott egy jobb világ várja őket, s akár az élete árán is megvédi, bármivel is álljanak szemben, míg elérik a céljukat. Így hát nekivágnak a nagy útnak, életük legnagyobb kalandjának......

2009, de lehet hogy ezzel keveset mondok... az évtized egyik legszívbemarkolóbb filmje. Azonban nem a megható módon, hanem a szituáció adta hiteles / logikus lépések következtében kialakuló helyzetek miatt.(Gondoljunk a pisztolyra.) Olyan szinten kétségbeejtő a helyzet, a világ, a képi hangulat, hogy egy-két könnycseppet simán elmorzsoltam volna, de még ahhoz se volt erőm.

Az hogy bárkiért (magamért sem) véghez tudjam vinni, amit az Apa tesz, hihetetlen akaraterő és lélek kellene. Felemésztene és kiköpne, órák alatt.

Majdnem tökéletes. Hogy miért csak majdnem? Mert egész egyszerűen ez a szűk két óra olyan szinten kiszívta belőlem az életkedvet, hogy az leírhatatlan.

Valószínűleg (terveim szerint) nem nézem meg még egyszer, de hatalmas élmény volt, amit kár kihagyni, az újranézéshez azonban meglehetősen mazochista napot kellene kifognom.