Hűha. Azt, hiszem ez jellemzi legjobban azt, amit a film kiváltott belőlem, de nem tudnám megmondani, hogy jó, vagy rossz értelemben. Annyi bizonyos, hogy ezt a filmet senki ne fogyassza éhgyomorra, se könnyű esti szórakozásként, mert a mondanivalója jóval komolyabb, mint hogy azt felkészületlenül próbáljuk megérteni.
A rendező, John Curran mindeddig ismeretlen volt számomra, annak ellenére, hogy már két filmet is láthattunk tőle magyarul, A színes fátyol-at (2006) és a Se barátság, se szerelem-et (2004), a Stone-t viszont semmi esetben sem tudnám elképzelni magyar szinkronnal, akármilyen jó színészeink is vannak. A történet Angus MacLachlan fejében született meg még 2000-ben, a legtöbben azonban nem voltak vevők a történetére, amit én szívből sajnálok, és remélem, hogy azok, akik elhajtották, most verik a fejüket a falba, mert bizony ez a srác tud valamit, ha még nem is tökéletes az, amit művel. Köztudott, hogy nagy pártolója vagyok a hollywoodi friss vérnek, és habár most is csak annyit tudok mondani, hogy rengeteg tehetséges író és rendező felfedezetlen még a nagy világban, amit ez a film is bizonyít, ugyanakkor mindig elfelejtem megemlíteni, hogy habár ezek a srácok kezdők, a csapat, aki mögöttük áll tapasztalt és sok mindent látott már. Itt ragadnám hát meg az alkalmat, hogy külön felhívjam a figyelmet Maryse Alberti remek operatőri munkájára! A kevesebb néha bizony valójában sokkal több.
Gerald 'Stone' Creeson (Edward Norton: Harcosok Klubja, Amerikai História X) elsősorban gyújtogatás miatt ül börtönben idestova nyolc éve, amikor Jack Marby (Robert De Niro: Dühöngő Bika, A keresztapa 2.) felügyelőtiszt elé kerül, akinek hatalmában áll elősegítenie az idő előtti szabadlábra helyezését. Azonban Jack, akinek furcsa erkölcsi meggyőződései vannak, nem igazán találja meg egyhamar a közös hangot Stone-nal, ezért szüksége van egy kis noszogatásra a külvilágból. Itt lép a színre Milla Jovovich (Arcmás, A Kaptár) , aki Stone egyszerre kislányos és őrült feleségét alakítja, aki nem egyszerűen bájos, hanem gyönyörű, és bárkit képes levenni a lábáról. Lucetta feladata, hogy az ujja köré csavarja Jacket, aki egyébként nős, és már a nyugdíjazás előtt áll. A helyzet nagyon egyszerű: Jack végre abba akarja hagyni a munkát, és a golfra koncentrálni, Lucetta maga mellett akarja tudni Stonet, aki pedig nem akar semmi mást, mint kijutni, azonban a történet végére mindhármukkal megfordul a világ, a szó spirituális értelmében.
A film nem dolgozik túl sok helyszínnel, ezért előbb utóbb a néző is bezárva érzi magát, akár csak Stone, ami hihetetlen nagy feszültséget képes kelteni, a sok káromkodás és az erkölcsileg bukott cselekmények pedig csak fokozzák ezt az érzést. Az egyébként mindvégig bibliai idézetekkel tarkított film pontosan ezt is akarja kiváltani, feszültséget, melyben újra átértékeljük fogalmainkat a jóról és a rosszról. Mert végeredményben Stone-nak igaza van: mi végre ül az íróasztal túlvégén a bíráskodó Jack, akiről egyébként a film elején kiderül, hogy nem túl jó ember, mikor ugyanúgy bűnös, mint Stone, csupán nem feltétlenül fizikális bűnöket követett el. Az ősi ellentét boncolgatása mindvégig követi a cselekményt, és szép lassan megfordítja velünk is a világ, mert nem csupán zseniális jellemfejlődésekről van itt szó (jó, illetve rossz értelemben egyaránt), hanem arról, hogyan válik egy a törvény előtt bűnös személy a szemünkben pozitív figurává, követendő példává, és hogyan bukik meg egy köztiszteletben álló férfi erkölcsileg a szemünk láttára.
A színészi alakítások jók, de lehettek volna sokkal jobbak is. Robert De Niro ezúttal is jól alakítja a komor, magabiztos, büszke embert, de játéka nem hoz újat a Nap alá. Edward Norton egyszerű sablonszereplő a filmben, pedig eddigi munkája alapján többet vártam volna. És bár nem titkolom, hogy MIlla Jovovich nagy kedvencem, aki végignézi a filmet, egyet fog érteni velem abban, hogy jócskán lepipálta a fiúkat, és nem csak azért mert az ő karaktere volt a legkidolgozottabb és legszínesebb! Egyszerűen mesteri munkát végez: alakítja a szende tanárnőt, a romlott szeretőt, a durcás kislányt, a csábító szépséget és az őrült, féltékeny nőt. Komolyan le a kalappal előtte.
A Stone nem egy pörgős akciófilm, sokkal lassabb annál, és sokkal inkább játszódik elméleti síkon, mint fizikain, még a szexjelenetek ellenére is! Kívánom, hogy mindenki találja meg a maga hangját, ahogy azt végül Stone is teszi, és egy jó tanács: figyeljétek a bogarakat!
