William Blake (Johnny Depp) a tipikus-szürke-céltalan-átlagember könyvelő, csak sodródik az árral s így kerül szélsőségesebbnél szélsőségesebb helyzetekbe. A vonatos nyitójelenetben sorra váltogatják egymást a furcsábbnál furcsább útitársak, mígnem Blake szóba elegyedik egy ápolatlan analfabétával, aki felvilágosítja a bölényvadászokról. A városba érkezve felkeresi John Dickinsont, aki egy medvéhez beszél és szörnyű bosszút érez a foltos lova elrablója iránt. Itt találkozik a fiatal Thellel, aki papírból hajtogat virágokat, és mindig hord egy pisztolyt a párnája alatt, hiszen ez Amerika. Ekkor betoppan Dickinson fia (Gabriel Byrne) kezében egy ajándékkal, elmond egy sejtelemes monológot és szemüveges főhősünk itt pottyan a bonyodalmak közepébe. Menekülés közben a sors összehozza a túlsúlyos indiánnal, Senkivel, aki egy késsel próbálja kivenni a szívéhez oly közel járó golyót, közben pedig William Blake szövegeket idéz. Dickinson ezalatt felbérel három fejvadászt Blake elfogatására, akik hasonlóan különc alkatok, hasonlóan abszurd szövegekkel, bár úgy igazán csak egyikük beszél, de az mindhármuk helyett teszi ezt. Blake és Senki az éjszaka alatt találkozik néhány útonállóval, akik Tolsztoj három medvéjét mesélik egymásnak, de szóba jön Nero császár és Blake haja is. Majd Senki és Blake útjai egy kis időre különválik, mialatt Blake szerez néhány Winchestert a kopasz rendőrbíróktól. A spirituális utazás végéhez közeledve két főhősünk betér egy keresztény kereskedőhöz (hihetetlen, hogy Alfred Molnia minden filmben megkapja a legjobb cameót), akinek nincs dohánya, de azért mégis van. A dohány rendszeresen előkerül a filmben, Thel, Senki és az útonállók is kérnek, de Blake nem dohányzik. Véres költőnk végül egy kenuban kel át a „nagyvízen”, és Dickensen kívül mindenki meghal, aki a filmben csak szerepelt.
Jarmusch tehát hozza a formáját, mindenféle abszurd találkozások, egymást átszövő emberéletek, western-formába csomagolva. Aprólékos korrajz ez, Amerika változatos tájaival, fegyverekkel, kocsmával, lovakkal, farmerekkel, vonattal és indiánokkal. A filmben kiemelt szerepet jut a zenének, és ha már nem volt kéznél Tom Waits, John Lurie vagy Screamin Jay Hawkins, akkor itt van nekünk Neil Young, akinek nyugodt, mégis vészjósló dallamai valami sorsfordító esemény közeledését sejtetik. A folyton elsötétedő kamera szépen tagolja a lassan gördülő cselekményt, ilyenkor általában mindig egy, a főhősökkel párhuzamosan haladó cselekményszálra vált. Mindez egy gyönyörű, fekete-fehér világban. Sokak szerint ez Jarmusch legjobb filmje, amivel a biográfiát nézve lehet vitatkozni, de hogy westernnek sem utolsó, az biztos.
