John Hughes filmjének a csíntevések a fő mozgatórugói, így lesz végig vidám és fiatalos, egyedülállóan szórakoztató. Egyedülállóan, mert valahol mégis több. Ritka, hogy valaki ilyen visszafogottan, és felszabadultan tudjon komoly generációs problémákról beszélni. Hughes számomra különös módon érzett rá a 80-as évek kamaszainak életérzésére, melyek máig sem idegenek, így válik többé egy agykikapcsolós tinivígjátéknál. A kiábrándultságot, piciny céltalanságot, politikai nemtörődömséget mégsem nagy drámaként éli meg, hanem életvidám történetet kerekít belőle, a fiatalok örömeit épp úgy szem előtt tartva, mint bánatukat. Van apa-fia konfliktus, testvérviszály, tanár-diák versengés, identitás-válság, de nem olyan szájbarágósan, öncélúan. A mellékszerepben tetszelgő szülők például különösen sok dimenziósra kerekedtek, kertvárosi idilljükkel egyszerre tűnnek unalmasnak és szórakoztatónak, miközben gesztusaikban korántsem olyan szörnyűek, nagyon is szerethetőek (Ferris kissé szórakozott apja, és gondoskodó mamája).

Matthew Broderick gyakran fordul a kamera felé, és egyenesen hozzánk beszél, mindezt Woody Allent idéző természetességgel. Lezser kiszólásai nemcsak hűen tükrözik a fiatalság gondolatmenetét, hanem szinte észrevétlenül közölnek cáfolhatatlan igazságokat. (A lelkem úgy kívánná, hogy kiírjak közülük néhányat, de igazságtalanság lenne rangsort állítani: a meglógtam a Ferrarival kész aranyköpés gyűjtemény, számos szituációban idézhető.)

Amíg ma a legégetőbb probléma a szüzesség elvesztése (Pite-filmek), akkor még inkább a felnőtté válás volt. Ferris és barátai nem tudják, mi lesz jövőre, a felnőtté válás küszöbén állva viszont nem is nagyon foglalkoztatja őket, ügyesebbek ők annál, sem minthogy ilyesmiken görcsöljenek. Inkább élvezik az unalomig kritizált civilizáció vívmányait, mint a Ferrarival való száguldást, felhőkarcolóból való városnézést, baseball-meccset, puccos vendéglőket vagy a galériákban szenvedő festmények nézegetését. Utóbbi különösen híressé vált jelenet, amilyen egyszerű, épp olyan nagyszerű. Stílusosabban aligha lehetne ábrázolni egy egyszerű galérialátogatást. És ha már stílus, a meglógtam a Ferrarival-ból úgy süt a „80-as évek Amerika” világérzés, ahogy még a Vissza a Jövőbe filmekből sem.

Hughes mozijának van egy kis mese-íze, ezt ő sem tagadja (emlékezetes musical betét a közepén), ennek ellenére mégis életszerű. Fontos dolgokban, mint a szeretet (akármennyire is elcsépeltnek hangzik maga a szó) mindig őszinte és leplezetlen. Hughes fontos életművet hagyott ránk, érdemes lenne többet foglalkozni vele. A családfilmek jórészt a hétvégi-délutáni műsorsávba kapnak csak helyet, a Meglógtam a Ferrarival (hasonlóan a többi Hughes-filmhez) viszont magasan kiemelkedik a Télapu szintű mézes-mázas tucatból, hisz annál sokkal szórakoztatóbb, másrészt jóval mélyebb is. A kettő pedig ritkán jár együtt, nagy erény, ha valaki ötvözni képes.