HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

Game of Thrones S02e03- Trónok harca 2.évad 3.rész

csütörtök, május 31, 2012 Bejegyezte: D. E. Comments

Egyre többen és agresszívabban küzdenek a Trónért... Vajon megéri? A hatalom különleges dolog...


Sok víz lefolyt azóta a Dunán, hogy utoljára írtam a GOT-ról. Azóta persze én is túl vagyok már 9 részen, ahol jócskán a végjátékban vagyunk már. Az epizódokat vegyes érzelmekkel fogadtam. A csalódottság, a düh, a meghökkenés és meglepetés váltogatta egymást, de azért csak folytattam. Szerintem mostanra már szinte mindenki eldöntötte, hogy kukába dobja-e a második évadot vagy lelkes rajongó marad továbbra is, de aki még vacilálna, az tekintsen bele a harmadik rész cselekményébe.

Figyelem! A következő bekezdés minimális cselekményleírást tartalmazhat!

A második évad harmadik részének cselekményéből:

Jon Snow összeugrik a Vén Medvével, mert felmer szólalni a perverz Craster ellen. No para, végülis a figura csak a fiú gyermekeit gyilkolássza meg... A mulya Sam minden figyelmeztetés ellenére kezd összemelegedni a furcsa Gilly-vel. Bran farkasálmai folytatódnak. Új szereplőnk is érkezik méghozzá a hegyomlás Brienne személyében. Én mondom; félelmetes a nő. Ő egyébként Renly Királyi Testőrségének első női  tagja lesz, amit a féltékeny Loras nem néz jó szemmel. Theon kiveri a hisztériát ugyanis apja nem szán neki akkora szerepet a fosztogatásokban mint amire vágyott. Végül ördögi tervet eszel ki és eldönti kinek az oldalára áll, régi vagy új családját választja. A Tyrell família is hozzáteszi a maga galárdságát, a magasabb pozíció reményében Renly-t próbálják manipulálni. Cersei-nek megmutatkoznak az anyai érzelmei (igen, legalább azok vannak neki). A rész vége felé pedig van egy jó kis harcjelenet, ahol valaki hősi halált hal. Arya olyan embereket ment meg, akiket nem biztos, hogy kéne...

Pozitív: Tyrion ügyes, körmönfont és nem mellesleg mókás szervezkedése
Negatív: Loras karaktere és bicskanyitogató stílusa



Vélemény: A rész nagyjából az előző kettő szintjét hozta. Kicsit csalódott vagyok. Margery (Natalie Dormer), Loras (Finn Jones) és Brienne (Gwendoline Christie) karaktere kiakasztanak. Az első kettő színészi játékával nincs semmi gond. Natalie Dormer már a Tudorokban is kellemes csalódás volt, Finn Jones pedig épp eleget ad ahhoz, hogy megtudjuk utálni, de ettől függetlenül, mint Tyrell egyik sem rokonszenves, holott a könyvben viszonylag pozitív karakterek voltak. Gwendoline Christie-ről mikor anno megláttam képen még azt gondoltam, hogy tökéletes Brienne lesz, de sajnos annyi színészi játék sem szorult bele, mint apám papucsába. Ez még pár részig sajnos nem is fog változni. A második évadnak még mindig nem sikerült az első nyomdokaiba lépni. Ez van.

Trónok harca előzetes:






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Dictator - A diktátor (2012)

csütörtök, május 31, 2012 Bejegyezte: NBence Comments


   Sacha Baron Cohen legújabb mozijával nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy, egy olyan filmet vigyen sikerre, amelyben az emberi jogok lábbal tiprása, a diktatórikus államberendezkedés, a terrorizmus kérdése vagy a katonai célú atomprogram is potenciális humorforrásként funkcionálnak.  Egy nyugati sajtón nevelkedett, magára valamit is adó állampolgár esetében, – akinek a szociális érzékenységénél csak a politikai korrektsége nagyobb – ezek a kérdések már önmagukban is ingoványos talajt jelentenek, együtt pedig valóságos skandalumot.  Az egész film zsenialitása azonban itt van; olyan görbe tükröt tart elénk, amelyben bizony sem Kelet, sem Nyugat nem képes  a legszebb arcát mutatni.  Ebből kifolyólag ezt a filmet nem fogja osztatlan siker fogadni egyik oldalról sem, különösen ha Tádzsikisztánban él az ember, ahol mindezt egész egyszerűen betiltották.  Vetkőzzük le gátlásainkat és előítéleteinket, – ha baráti körünk kevésbé elfogadó újdonsült érdeklődésünkkel kapcsolatban, akkor álbajuszt ragasztva,– de mindenképpen üljünk be erre a filmre, ha másért nem, hogy tudjuk miről is van szó igazából.



   A diktátor c. filmet Larry Charles rendező mellett, a Sacha Baron Cohen - Alec Berg - David Mandel - Jeff Schaffer forgatókönyvíró kvartett álmodta vászonra. A filmben feltűnő fontosabb karaktereket profi színészek alakítják: admirális-generális Aladeen ( Sacha Cohen), Tamir tábornok (Ben Kingsley),  Zoey (Anna Faris). A moziba beülve az első képkocka is elképesztő poénnal indul, és ez az ipari mértékben működő vicc és geg gyár a 83 perces vetítési idő végéig remekül működik. Cohen egy kis – képzeletbeli – afrikai ország hétköznapjaiba kalauzol minket, ahol hatalmas méretű szobrok, éljenző tömeg, és kellő számú fegyveres hirdeti Aladeen dicsőségét. Az elengedhetetlen kellékek, mint például: ezernyi kitüntetés alatt roskadozó diktátor, kecskepásztor dublőr, aranyozott Dartz Kombat T98 konvoj, titkos nukleáris létesítmény, tucatnyi világoskék Lamborghini Murcielago a tevés felvonuláson, mind-mind humorbomba, akárcsak a „dubajozó” hírességek kombinálása az állandó lefejezéses poénokkal teljesen abszurd helyzetet teremt.   Néhol belecsúszik a – számomra már – ízléstelen poénok mocsarába, de mindig érkezik egy újabb löket és továbbgördül a történet. Felesleges tehát ezt a rekeszizomgyilkos alkotást a klasszikus értelemben vett filmes elemzésnek alávetni, ha szőrszálhasogató akarnék lenni, számos ponton találhatnék rajta fogást.



   Valamiért azonban mégsem akarok az lenni, hiszen régen nevettem annyit, mint ezen a filmen és a végén bizony elismerően meg kellett jegyeznem, Sacha Cohen nagyon eltalált most valamit és nem csak az időzítést. A film egy jó értelemben vett nagy vicc, amely lekerekített vagy hegyes alakú taktikai robbanófejek dimenziójában mozog, néhol pehelykönnyű léptekkel. A lényeg, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan! A diktátor önmagában is megállja a helyét; viszont értő, jól tájékozott és intelligens közönség számára elképesztő tűzijátékot produkál. Mert hiába a helyenként olcsó poénok ármádiája, ez a film nem feltétlenül – csak – az átlag vígjátékok nézőit célozza meg, bár szemernyi kétségem sincs afelől, hogy ők is jól szórakoznak majd. Rengeteg apró utalás bújik meg a sorok között, a csúcspont pedig kétségtelenül a helikopteres jelenet, amelyben aztán minden benne van, amiről az utóbbi évek szólnak, és talán ugyanez igaz az „alkotmányozó gyűlésre” – érdemes egy pillantást vetnünk a filmhez készült honlapra is.  Egy szó, mint száz, Cohen mindenképpen elérte életműve csúcspontját, innen már nem hinném, hogy van feljebb. Minden megvan, amit akart: az elképesztő felhajtás és botrány, siker és kudarc is egyben. Korunk meg nem értett művésze, aki talán örül ennek a szerepnek. Az amerikai jegyeladások és a filmkritikák jó része is ezt látszik alátámasztani. Még szerencse, hogy a rengeteg pofon, amit a film kioszt, csak itt csapódik le...

   Hogy jó film-e A diktátor? A válasz egyszerű, a film minősítése: Aladeen!!!







...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Woman in Black - A fekete ruhás nő (2012)

hétfő, május 28, 2012 Bejegyezte: Szabó Noémi Comments

Lehet kevés pénzből is sikerfilmet készíteni? Ismert főszereplővel, és már kipróbált sztorival? Lehet! Például A fekete ruhás nőt. Mégpedig horrorként, ami dráma és thriller is egyben. Van benne kicsit ebből is, kicsit abból is, de a lényegét mégsem veszíti el.  Daniel Radcliffe pedig túllép árnyékán, és prezentálja, milyen, amikor gyerekszínészből a felnőttek világába csöppen az ember. Előrevetítem: sikeresen vette az akadályt.

Az első, ami a plakátról belénkég: Daniel Radcliffe, a "varázslótanonc" borzongat a vásznon, vagy inkább őt borzongatják a szellemlények? Meglepő, hogy a Harry Potter után nem skatulyázták be, hiszen oly sokáig alakította Potter szerepét, hogy erősen fennállt ennek a veszélye. De kemény munkával, rácáfol erre a sztereotípiára. Ahogy arra is, családapát csak "meglett" férfiak alakíthatnak a vásznon. Természetesen tisztába vagyunk azzal, hogy egyre kitolódik a gyermekvállalási idő, egyre később jön az első gyermek, de mindennek dacára nem kell, hogy jó harmincas pasi játssza az apaszerepet. Nem a kortól lesz hiteles az alakítás.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

21 Jump Street – A kopasz osztag (2012)

hétfő, május 21, 2012 Bejegyezte: Szabó Noémi Comments

Jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll… - Mi van, még mindig nem tudod? - A filmekben sem mondják végig! „

Milyen az, amikor megfordulnak a szerepek? Amikor visszanyal a fagyi? Ugye nem olyan jó érzés… Pláne, ha menő srácok voltunk a gimiben, bálkirály jelöltek, aztán egyszercsak a stréber kémikusok között kötünk ki, ezzel lúzer mélységekbe taszítva magunkat – legalábbis a tinik szemében.

A gimnázium „ufóját” pedig a Koreai Krisztus sem mentheti meg attól, hogy a menő srácok közé keveredjen, ezzel újraélve azt, ami kimaradt a középiskolai éveiből: bulik, csajok, fanta… Szóval, jelen esetben egy igazi, vérbeli vígjátékról beszélünk, előnyeivel, hátrányaival együtt. Benne van minden, ami egy szórakoztató estéhez kell: alapvetően jó színészek, komikus helyzetek, és egy kis görbetükör az amerikai akciófilmeknek - „ennek most fel kellett volna robbannia.”




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Sitter – A bébisintér (2011)

kedd, május 15, 2012 Bejegyezte: Szabó Noémi Comments

Mondhatni tipikus amerikai vígjáték. Vagy mégsem? Igazi roadmovie. Vagy mégsem? A bébisintér kicsit bébicsőszös, kicsit lúzeres, kicsit gengeszteres, és nagyon vicces.

A másfél óra alatt alapvetően egy igazi pancser, amolyan anyuci kedvence körül forognak az események. Noah Griffith (Jonah Hill) egy csődtömeg: Otthon lakik. Munkanélküli. Az iskolát otthagyta. A barátnője pedig… leginkább nem is az.
Noaht ott veszi palira a „barátnője” ahol csak akarja. Ő meg rögtön ugrik, amint egy kis szex van kilátásba… Árkon-bokron átverekszi magát, hogy egy picivel közelebb kerüljön a hőn áhított nőhöz. De minek? Hiszen Marisa (Ari Graynor) nem kicsit drogfüggő, számító, és nagyon, de nagyon idegesítő. A karakter megformálása tényleg idegőrlőre sikeredett!
Ahogy eleinte a gyerekek is hasonlóképp jelennek meg. De náluk felfedezhető a jellemfejlődés. Ahogy haladunk előre a cselekmény során, úgy változik a srácok hozzáállása is. És hogy jönnek a képbe gyermekemberek? Noah bébiszitterkedésre adja a fejét, amikor a szomszéd házaspár esti kiruccanásra megy. És bár a gyerekek már többnyire nagyok, mégis oly elevenek, hogy egyetlen perce sem lehet felügyelet nélkül hagyni őket. Még GPS-el sem…




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Mr.Magoo (1997)

hétfő, május 07, 2012 Bejegyezte: Zombori Tomi Comments

Naphosszat lehetne vitázni azon, hogy melyik Leslie Nielsen legjobb filmje és alakítása. Sokaknak a Csupasz pisztoly széria, másoknak a Sziki-szökevény, vagy talán épp a Drágám, add az életed! Közös jellemzője a fentieknek, hogy mind-mind kiparodizál nagy filmeket, úgy, hogy Nielsen fapofával lőtte el a legnagyobb poénokat, a Mr. Magoo ebből a szempontból más, mivel nem kigúnyol nagy blockbustereket, hanem éppen, hogy egy rajzfilmet filmesít meg.

Igazából be kell valljam nem ismerem a mesét, csak a filmet láttam még nagyon régen és a napokban vettem elő újra. Az a nehéz ilyenkor, hogy mikor egy régi filmet néz valaki, még fiatalabb korában valami szép emlékhez köti stb.. addig őszülő fejjel már egészen mást ad át a film, és ez az emlékek tönkretételéhez is vezethet, hisz ami anno csak sima történet volt, az mára - szakmai(bb) szemmel nézve - már egy kicsit bárgyú, hibás, szellős szüzsé, de üsse kő, ez a film még így is simán elmenős. Mr.Magoo a folyton vidám és jó kedélyű, ám vaksi milliomos bácsika éppen egy híres rubint állít ki, a Kurisztán csillagát, hogy ezzel is adományokat gyűjtsön, mások viszont úgy gondolják, bármily nemes is a cél, náluk jobb helyen lenne az ékszer, így ellopják. A sok bénázásuk után a sors úgy hozza, hogy a drágakő visszakerül Magoohoz, akinek erről fogalma sincs, így a rendőrség, a tolvajok és még a mafia is vak barátunkat hajkurássza. Meg kell mondanom, hogy nekem ezek a fajta "nem paródia" Nielsen filmek jobban bejönnek, mint a Zucker tesók  agymenései. Annak is megvan persze a maga bája, de itt el tudok vonatkoztatni Nielsen faarcától és jobban tudok figyelni (amúgy sem gyenge) színészi tehetségére.
 
 A film ha úgy nézzük gyakorlatilag a "modern" kor burleszkje (lehetne, ha a film jobb és sikeresebb). Tipikus csetlő-botló, vaksi, teszetosza szereplők alkotják a filmet, legyen az épp Magoo, az unokaöccse vagy az FBI ügynöke. Ami fájt a filmben, hogy Nielsen hiába (volt) tehetség, azon felül, hogy a "jobbra tarts" táblát "forgalom elterelésnek" olvassa, nagyon kevés lehetőséget kap arra, hogy bizonyítson. A párbeszédek és a poénok amúgy szerintem kifejezetten viccesek. Nem az a fetrengve nevetős, de nem is alpári, altesi poénokkal van tele a mű. A film sok helyen klisés, de hát őszintén? ki az akit egy vígjátékban ez meglep? Mindenki ugyanazokból az elemekből építkezik és olykor feltűnik 1-1 izmosabb, újító szellemű darab, de nyilván ez nem egy Nielsen film lesz. A film alig 80 perc, de én úgy vélem, hogy sikerült tisztességesen és viccesen kitölteni. Nem volt igazán üresjárat és hiányérzetem sem, ami a történetvezetést illeti. Nyilván nem leszünk szemtanúi nagy jellemfejlődéseknek, de nem is kell igazából. Vegyesek tehát az érzéseim, mert egy jó film lenne, ha kicsit egyenletesebb, kicsit viccesebb, ha nem állandóan Magoo csetlései adnák a film központi poénjainak többségét, hanem pl. a mellékszereplők is - akik amúgy gyakorlatilag végig asszisztálnak Maggo hülyeségeihez (pl. pulyka főzési szcéna). Nielsennek idős korára is megvolt a lehetősége, hogy kitörjön a faarcú komikus szerepköréből, de beleesett egy másik csapdába, így ez a film is csak középszerű lett. Kár érte.







...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Flypaper – Bankcsapda (2011)

vasárnap, május 06, 2012 Bejegyezte: Szabó Noémi Comments

Másfél óra töménytelen nevetés. Remek forgatókönyv, értelmes dialógusok, felszabadult színészi játék és poén poén hátán jellemzi a Flypapert. Ha mindez nem lenne elég, akkor mindemellé akad egy kis Patrick Dempsey is.

Adott két bankrablóbanda, akik minő meglepetés, pont ugyanazt a bankot szeretnék kirabolni. És ezen véletlen folytán kezdetét veszi a helyzetkomikumok sora. Hiszen egyazon helyszínen próbál érvényesülni egy profi és egy igazi lúzer csapat. Tehát körvonalazódni látszik, nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy mindenki számára kiderüljön, ez a tény számos vicces szituációt szül majd.


Azt is észre kell venni, ki jegyzi a Flypapert. Jon Lucas és Scott More. Azaz a Másnaposok és a Másnaposok 2. forgatókönyvírói. Ez is némiképp garancia a felhőtlen, térdcsapkodós szórakozáshoz. De nem szóltunk még a bandatagokról, pedig akad közöttük is pár jókedvre derítő arc. Elsőként ott van a lúzer csapat, Tim Blake Nelson (Drogtanya, A nagy fehérség) és Pruitt Taylor Vince (A mentalista, Dögölj meg édes). Igazi összeszokott páros, igazi piti tolvajok, akik nagy sikereket még nem könyvelhettek el. A bankrablók versenyébe is a futottak még kategóriát gyarapítják.





...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Chronicle - Az erő krónikája (2012)

csütörtök, május 03, 2012 Bejegyezte: Kónya Comments
Ez az év is a szuperhősöké. De szerencsére nem csak a Marvel és a DC ontja magából a hősmozikat, mások is munkálkodnak, bár kevesebb költségvetéssel és még kevesebb húzónévvel. Néha, olykor Hollywood-nak sikerül kitermelnie egy olyan filmet, ami nem remake, nem folytatás, nem adaptáció, nem reboot, stb, még sorolhatnám ezeket a mostanában igencsak elterjedt szavakat. Akad mindig valaki, aki elég tökös ahhoz, hogy felálljon a pódiumra és megmutassa ki is ő valójában. Az pedig még tökösebb, aki egy szuperhősmozit készít minden direkt forrásanyag nélkül. Max Landis forgatókönyvíró (aki John Landis fia) történetéből az elsőfilmes Josh Trank készített filmet, aminek a végeredménye az idei év egyik legizgalmasabb dolgozata lett.

Három fiatalról szól a film, akik rejtélyes körülmények között természetfeletti képességek birtokába jutnak. Mindhármójuk telekinetikus erővel bír ezek után, amelyet eleinte csupán ártalmatlan csínytevésekre használnak fel, majd a helyzet - ahogyan az lenni szokott - elfajul nem is kicsit. Szinte törvényszerű, hogy egyikőjük átáll a rossz oldalra. Hiszen ahol szuper erő van, ott kettéoszlanak a csoportok, bizonyos fajta hierarchia, sőt fekete-fehér rendszer alakul ki. Ez így van rendjén, mert ugyan miről is beszélnénk, ha Magneto és Xavier professzor egyazon ideológiát képviselnének?

Anélkül, hogy a cselekményről részleteiben beszámolnék, elmondhatom azt, hogy a film lényegében egy klasszikusnak nevezhető, mégis kortárs szuperhős-eredettörténetet mesél el, amihez a pluszt maga a technika, a megvalósítás adja. Napjaink egyik legnépszerűbb (vagy inkább leginkább elkoptatott) módszere, az egyes szám első személyben lefilmezett, kvázi dokumentarista-hatást keltő kamerakezelés, aminek én magam egyáltalán nem vagyok híve. Úgy viszonyulok ehhez a vonalhoz, hogy mostanában inkább azok csinálnak így filmet, akik lusták a klasszikus eszköztárhoz folyamodni, és egy olyan téves tézis felé fordulnak, miszerint a dokumentarista, realista stílus minden esetben hozzáad valami pluszt. Na most, kérdezhetjük joggal, hogy egy hősfilm esetében miért jut eszükbe a rendezőknek, hogy ilyen stílusban készítsék el a művet? Első blikkre a válasz az volna hogy "pokolba ezzel, hagyjukmár", de igazából úgy gondolom hogy annyira össze nem illő a két ötlet szerintem, hogy így mindenképpen megér egy misét. Már csak azért is, mert a végeredmény egy egészen egyedi megközelítése ennek a témának, és a technikát amit választottak az elmesélésre, megfelelő módon kezelték és nem lett elbagatellizálva.

A film legjobb jelenetei természetesen azok a jelenetek, amelyekben hőseink az erejüket próbálják. Ezen szcénák gyönyörűen szemléltetik az ember szuperképességek iránti vágyakozását. Te mit tennél, ha mozgatni tudnál tárgyakat? Ugye, hogy nem rohannál azonnal az emberek segítségére? Kicsit szórakoznál, megviccelnél néhány gyanútlan járókelőt, és főszereplőink is ezt csinálják. Amikor pedig elérkezünk a repülésjelenethez, akkor fülünk-farkunk kettéáll és ott használták ki igazán a kézikamerát, fantasztikus és egészen szédítő képsorokat tettek le az asztalra az alkotók. Egyértelműen a film leghatásosabb szcénája.

Ami a finálét illeti, ott ugrik igazán a majom a vízbe és ott érződik hogy kevés pénzből is lehetséges látványmozit készíteni. Autók röpködnek, az érzelmi állapot a tetejére hág, kicsit akirás is lett (meg még egy kis Carrie is befigyelt), bár véleményem szerint így is érződött valamelyest a pénzszűke, rövidre is lett véve kissé. Az viszont örvendetes, hogy magát a filmet sokkal inkább a főszereplők viszonyrendszerére és ábrázolására hegyezték ki, semmint az üres látványra, és ennek fényében pedig simán nevezhető az Erő krónikája a Sebezhetetlen című Shyamalan-opusz testvérfilmjének. És ha már Sebezhetetlenről van szó, véleményem szerint minden idők egyik legnagyszerűbb szuperhősfilmje. A film befejezése itt is nyilván feldobja a labdát egy lehetséges folytatás számára, amely, reménykedek benne hogy el is fog készülni mihamarább és nem fog úgy eltűnni a fekete lyukban mint az imént említett film második része. Érdekes dolgokat lehetne még itt megmutatni, annyi biztos.

Összességében tehát egy nagyon is figyelemre méltó debütálással van dolgunk, amellett pedig egy értékes adalék a superheromovie-k társaságába.






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Heartbreak Ridge - Halálhágó (1986)

kedd, május 01, 2012 Bejegyezte: Kónya Comments
Clint Eastwood számomra az egyetlen olyan színész, aki rendezőként legalább ugyanannyit tett le az asztalra, mint színészként. Mindkét szereposztásban megvan a saját, jól felismerhető stílusa. Míg aktorként leginkább az alfahím, velejéig badass figurák panteonját bővíti és népszerűsíti, addig direktorként már teljesen más feladatot adott magának. Művei rendszerint olyan filmek, amelyeknek stílusa, elbeszélési technikája a klasszikus hollywood-i mozikéra emlékeztet az úgynevezett aranykorszakból. Eastwood történetmesélő. Történeteket mesél úgy, ahogyan rajta kívül nem sokan teszik. Történetei mindig - vagy legalábbis legtöbbször - egy-egy mitológiát rombolnak le, mindig valami mítosszal számolnak le. Ebben rejlik Eastwood legnagyobb képessége és tehetsége, és ezt fejlesztette tökélyre az elmúlt mondjuk tíz évben.

Ezt figyelembe véve korábbi filmjeiben is felsejlett már ez a hozzáértés és professzionalizmus, de ezen dolgozatai inkább felemás, hol jobb, hol kevésbé jobb teljesítmények amelyek ugyan mindenképpen megérnek egy misét, de nem mindegyik nevezhető olyan kiforrott, betonkemény mesterműnek mint például amilyen a Nincs bocsánat vagy éppen a szívfacsaró Szív hídjai. Ezekhez képes mondom tehát hogy egyik-másik műve nem olyan ütős, ez pedig ennek a fényében nem jelenti azt, hogy rossz filmek lennének. Egyáltalán nem. De mint minden rendezőnek, Clintnek is kellett egy kis idő, amíg kifejlesztette saját magát és eldöntötte, miféle filmek, milyen témák érdeklik leginkább és azokat milyen stílusban tudja legjobban elmesélni.

Az, hogy a Halálhágó melyik csoportba sorolandó, nos azt kell mondjam, hogy a kevésbé ütős kategóriába esik bele. De emlékeztetem a kedves olvasót arra, hogy mit mondtam az imént ezekről a filmekről. Egy kevésbé jó Eastwood-film is abszolút nézhető, sőt rendelkezik megannyi emlékezetes momentummal. Jelen tárgyalt filmünk egy háborús-kiképzős mozi, amely néhol propagandisztikus jelleget ölt, de szerencséjére legyen mondva hogy sose veszi magát annyira komolyan, mindig oldja kicsit a helyzetet egy kis humorral. Ez a film második legnagyobb sármja, a humor, az első pedig maga Clint bácsi, aki érezhetően kész örömmel játssza a szőrös tökű badass-t, mintha csak erre a szerepre született volna (és talán így is van). Félig morogva osztja a viccesebbnél viccesebb, emlékezetes és bármikor, bármilyen helyzetben idézhető dumákat és oltásokat, ezzel átlagon felülivé cipelve a filmet. Ami ezen kívül van, az inkább jó mint nagyszerű, Eastwood-ot leszámítva a dolgozat nem átall mesterműnek mutatkozni, inkább megmarad a "tisztességes"-szinten. A humort tekintve ugyan tényleg kiválónak mondható, de történetet illetően nem nagy eresztés.

A karakterek korrektül vannak kidolgozva ugyan, de a sztori erősen Piszkos tizenkettő-utánérzés. Az akciók jók, de valahogy nincs elég súlyuk, nem érzed a veszélyt, szóval tényleg jobb, ha egy sima kis háborús vígjátékként tekint rá az ember. Valaki azt írta, olyan ez a film, mint amilyet John Wayne csinált annak idején, azok a filmek amikben a háborút méltatták. Talán van benne valami, de mint mondtam ez sokkal humorosabb és nem hinném hogy Clint ennyire propagálni akart volna. Mindenesetre badass-attitűdből jelesre vizsgázott, és már csak ezért is érdemes megtekinteni akár többször is a Halálhágót.






...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...