A Baljós Árnyak sok (főleg negatív) kritikát kapott annak idején világszerte, persze a bevételei alapján mégis minden idők egyik legsikeresebb filmje. A Jedi visszatér óta felnőtt egy újabb nemzedék, és úgy tűnik, a két trilógia közötti időben egyáltalán nem csappant az érdeklődés az űropera iránt. Persze a pénzügyi siker egy dolog, az meg egy másik, hogy vajon a gyanútlan és jóhiszemű filmbarát, aki úgy gondolja, a pár ezer forintjáért ősrégi Star Wars-feelinget kap, annak vegyes gondolatokkal kell elhagyja a nézőteret. A film legnagyobb hiányossága, hogy a kultikus trilógia szellemiségének, hangulatának megidézésében elégtelenre vizsgázik. Lucas az egész koncepciót a fejhajtásra késztető, végletekig feltuningolt látványvilág, a minél több és gyönyörűbb speciális effektus köré építette, ezzel gyakorlatilag elvágva ezt a filmet az elődöktől, és felrúgva a hetvenes-nyolcvanas években lefektetett Star Wars-konvenciókat. A Baljós Árnyak ugyanis egyáltalán nem akar utalni a klasszikus fejezetekre, sem történetében, sem képeiben, sem szereplőiben, sem hangulatában. Kapunk egy a korábbi, ám időben később játszódó epizódoknál sokkal látványosabb igazi popcorn mozit villogó fényszablyákkal, monumentális űrcsatákkal, letaglózó helyszínekkel, bolygókkal, aminek semmi köze a régi részek szolidabb, egyszerűbb világához. Lucast nem foglalkoztatta ez a logikai tévedés, amit a klón háborúk hátrahagyott pusztításával akar magyarázni. Egyszerűen demonstrálni kívánta a századforduló digitális technikáját, mintha a klasszikus trilógiát ismerő rajongók megelégednének a monumentális fogatverseny, a végső fénykardpárbaj, és az űrben zajló csaták nyújtotta gyönyörrel. Így hát a film karakterei csupán elnagyoltak, vázlatszerűek, nem bírnak annyi jelentőséggel, mint az eredeti részekben, nincsenek igazán karizmatikus egyéniségek, így a néző nem tud azonosulni senkivel. A szereplők közül talán Qui-Gonn Jinn az egyetlen, aki valamiféle szimpátiát ébreszt bennünk, aki közelebb áll hozzánk, mint a többi halovány, papírízű figura. Az eredeti sorozat bölcs Jedi-lovagja, Obi-Wan Kenobi itt még elszánt, fiatal tanítvány, akit csupán meg-megélénkülő humora és a szája szegletében bujkáló kisfiús mosoly emlékeztet nyomokban az idősödő figurára, akit Sir Alec Guinness játszott. Az ügyeletes gonosz, Darth Maul egy jellegtelen, sablonos gonosz, aki egyszerűen semmiféle érzést nem kelt bennünk, olyan, mintha egy videójátékból tévedt volna elénk. A korábbi, népszerű droid-duó, R2-D2 és C-3PO itt méltánytalanul kis szereppel rendelkeznek, jóformán csak statiszták. Az elsőszámú humorforrás egyértelműen az idióta mozgáskultúrával megáldott, beszédhibás Jar-Jar Binks lett volna, akit talán mindenki 5 perc után, már inkább száműzött volna a vászonról. Az itt felsorakoztatott karakterekben egyszerűen nincs egy olyan megnyerő tulajdonság, ami egyedivé tehetné őket, mint például Han Solót, a nagyszájú és öntörvényű csempészt annak idején 1977-ben. Oly jellemző a film szellemiségére, gondolkodásmódjára, hogy tulajdonképpeni főhősének egy gyereket tesz meg. Jake Lloydról aligha hisszük el, hogy világmegváltó csodagyerek - még ha a film egy sor csodás esemény, többek közt a megnyert fogatverseny révén görcsösen bizonygatja is. Fiatal Anakinként inkább átlagos kisgyereknek látszik, gyakorlatilag a film nem támasztja alá erősebb érvekkel a rátermettségét - azt, hogy valóban ő lesz a kiválasztott. A történet legnagyobb hibája, hogy egyszerűen nem emlékeztet az eredeti sorozatra, így válik hiteltelenné, így lesznek sokan egy illúzióval szegényebbek.