HETI MOZIBEMUTATÓ Kattints és nézd meg mik az eheti újdonságok a mozikban.
DVD MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten.
BLU-RAY MEGJELENÉSEK Kattints és nézd meg mik jelennek meg a héten
HOKUM.HU HÍROLDAL Hogy ne maradj le semmiről, látogasd meg naponta többször frissülő híroldalunkat!

Black Swan

Arronofsky zseniális alkotása Natalie Portman kiemelkedő alakításával. Olvasd el kritikánkat!
Black Swan (2010)

One Flew Over The Cuckoos Nest - Száll a kakukk fészkére (1975)

vasárnap, október 31, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Larry Flint provokálja Hugh Hefnert, a hippik lázadnak a háború ellen, Mozart rendet bont a Bécsi udvarban, Andy Kaufman mesterséges alteregóiban próbálja levezetni sötét oldalát, Jack Nicholson pedig begolyózik. Mindebből le is lehet szűrni Forman személyes problémáját: a világ az.

Itthon mostanában jelent meg a film 35 éves jubileumi kiadása, ennek okán bátorkodom írni róla pár sort. Nem olvastam a film alapjául szolgáló regényt, na nem mintha ez feltétel volna, olvastam viszont a Fizikusokat, mivel kötelező olvasmány a magyar tananyagban, így ha én bolondokról szóló filmet nézek, akkor automatikusan elkezdek viszonyítani (mint mindenki). Persze nem a Fizikusok boncolgatta először a paradoxonok és véletlenek sokaságát, (most lebuktam, nem olvastam az Oidipuszt se), de Dürrenmatt a szöveghez fűzött 21 pontjában nem csak saját írói magatartását határozza meg, hanem a Száll a kakukkét is (úgyhogy jó ürügy nekem ez a film arra, hogy egy kicsit magasztaljam a Fizikusokat is).

Patrick McMurphy (Jack Nicholson) a zártosztályra kerülve próbál életet vinni a magányos apátiában senyvedő ápoltak hétköznapjaiba, egy domináns egyéniség pedig kétféle hatást tud kiváltani a környezetéből. Az egyik az, hogy összekovácsolja őket és utat mutat nekik. McMurphy a diliházba érkezve csupán az alapvető emberi jogoknak próbál érvényt szerezni, mivel neki nem hiányzik egyik kereke sem. Máris beleütközünk az első groteszk paradoxonba, mivel a zárt osztály lakosai önszántukból korlátozták mozgáskörzetüket az intézet területére, de az alvásról, cigarettázásról, szexről vagy a baseballról még nem feltétlenül akartak lemondani, erre McMurphy ébreszti rá őket. Bolondokházába vonultak, mert ott lehet csak igazán szabad az ember, és teljesen szabadok talán csak a bolondok akarnak lenni. Na de McMurphy csak egy imposztor, vitorlázni akar a végtelen tengeren, szökni akar Canadába.

A másik lehetséges következmény, amit Főnök (Will Sampson) az apja történetével finoman szemléltet, hogy ellened fordulnak és elpusztítanak. McMurphyvel is ez történik, mert a diliházban nem csak az ápoltak, hanem az ápolók és az őrök is ott vannak. Akkor vagyunk következetesek, ha a lehetséges véletlenek közül a legrosszabb következik be. Ha ez igaz, akkor a Kakukk a végletekig következetes. McMurphyből nem azért tör felszínre a vadállat, mert a zárt osztály kihozta belőle. Nem az a zárt osztály hozta ki belőle. Ratched nővér (Louise Fletcher) felelősséget akar vállalni a ugyan tettei felett, de azok következményei fölött már nem tud.

De ezt nem kell mindenkinek tudnia. Sokkal ésszerűbb meghagyni az eszméket. McMurphy nem halt meg. Felemelte a mosdókagylót, kitörte vele az ablakot, és megszökött Canadába...




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Saw 3D - Fűrész 3D (2010)

vasárnap, október 31, 2010 Bejegyezte: Negro69 Comments
A soron következő fűrész mellett számomra csupán a 3Ds jelző érvelt. Tudni kell, hogy én nagyon szerettem az első részt, kimondottan zseniálisnak és újszerűnek találtam az utóbbi idők horror felhozatalában, talán épp ennek is köszönhető, hogy a horror legendák gyalázatos útjára lépett és elkezdődtek az egyre csak hanyatlóbb szintű végeláthatatlan folytatások. Személy szerint valahol a 3. rész környékén hagytam abba a soron következő részek megnézését, de mivel a címből nem igazán derült ki hányadik folytatásról is van szó (kis utána nézéssel kiderült a 7.-ről), így gondoltam nem lesz nagy szükség az előző részek ismeretéhez, hogy élvezni tudjam a filmet. Elég nagyot tévedtem, az első rész ismeretében elég jól meglehet érteni ugyan a filmet, de sok átfedés van, mely szerintem kapcsolódhat az előző részekhez, de azok megtekintése híján erre csak tippelni tudok. Mellékesen a rendezői székbe is az előző résznek a rendezője került, hogy ez mennyi jót ígér, lássuk be nem sokat. A másik hatalmas pofára esés, a film közben ért ugyanis a 3D hatás szinte teljes hiányát kellett tapasztalnom, anno annak idején a Véres Valentin volt ennyire vérszegény a 3D-s trükkök terén (mellékesen legalább, olyan, ha nem rosszabb volt ez a film is). Úgy tudnám legjobban jellemezni, hogy a film bemutatója kétszer annyi 3D-s elemet tartalmazott, mint a film. Így továbbra is azt kell, mondjam, a végső állomás vitte a prímet eddig a 3D-s horrorok közül messzemenőlegesen, aminek a most említett fűrésszel szemben nagy előnye volt, hogy maximálisan a látványra tettek mindent és történet isten igazából nem nagyon volt, ezzel szemben most kapunk egy még tovább facsart történetet még több fordulatot, már lassan tényleg bele lehet szédülni. Szereplő listán találunk visszatérő neveket, akiket a fűrésszel kapcsolatban már láthattunk köztük, egy rövid időre felbukkan Tobin Bell, azaz Jigsaw is, de ha lehet, ne nagyon nézegessük, a stáblistát mer, sok meglepetéstől megfoszthatjuk magunkat, már pedig érdemes kiélvezni minden apró pozitív momentumot a filmből, mert nagyon kevés van belőle.A történetről sok mindent nem lehet írni, anélkül, hogy ne spoilereznék, így csak nagy vonalakban annyit róla, hogy az egész Jigsaw öröksége körül forog, hogy kivigye tovább a mester munkáját. Közben kapunk sok látványos, de meglehetősen buta kivégzést, ahol a szereplők a logika helyett inkább a mazochizmust választják, de hát lelkük rajta nekünk csak jó, ha kapunk sok kivégzést, legalább történik is valami a filmben és kisebb valószínűséggel fogunk félúton bealudni.A filmet magát nem nagyon ajánlanám maximum a nagyon fanatikus fűrész rajongóknak, mindenesetre, aki 3D-s filmre vágyik, keressen, valami mást mer itt nem sok 3D-t fog látni, igaz ilyen téren elég lapos a horror film felhozatal. Egy biztos vérben és brutalitásban senki sem fog hiányt szenvedni, aki rászánta magát, hogy beüljön a filmre.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Egy kis exkluzív a 127 Hours-ból

péntek, október 29, 2010 Bejegyezte: jangamen Comments
November 5.-én startol majd Danny Boyle új filmje, a kvázi egyszereplős dráma, a 127 Hours. Az Aron Ralston nem mindennapi kalandját feldolgozó moziból most érkezett egy ínycsiklandozó szelet.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Splice - Hibrid (2009)

csütörtök, október 28, 2010 Bejegyezte: jangamen Comments
Voltak nagyon jó percei, amik megmentették a totális csődtől. Valahogy így jellemezném röviden a Kocka rendezőjének új filmjét, a Hibridet. Mert az alapötlet -legyen bármennyire is képtelen- jó: adott két tudós, -egy pár-, akik egy gyógyszergyárnak dolgoznak: kereszteznek, DNS-t kevernek, ezáltal új fajokat hoznak létre, amelyek természetesen úton állítják elő a leginkább létfontosságú gyógyszereket. Clive (Adrien Brody) és Elsa (Sarah Polley) azonban egy hirtelen ötlettől vezérelve merész húzásra szánják el magukat: Kereszteznek két fajt, amiből az egyik -és ezzel egy beláthatatlan folyamat veszi kezdetét-: az ember. Létrehoznak valamit, ami intelligens, de képtelen beszélni. Valamit, ami percek alatt napokat öregszik, magányos és kétségbeesett. Valamit, amit bár szinte a gyermeküknek tekintenek: közel sem az. Képesek megbirkózni a hatalmas feladattal?

Nem lényeges. Biztos vagyok benne, hogy a vége után sokan anyázva álltak fel és sétáltak ki a teremből: nem azt mondom, hogy elrontották, azt mondom, hogy nem lett jó (igyekszem maximálisan finoman fogalmazni). Nem spoilerezem el, pedig ég a kezem alatt a billentyűzet, de biztos van aki meg akarja nézni a filmet: nekik azt javaslom, semmilyen kibeszélő oldalon, fórumon ne olvasgassanak róla, mert bele fognak szaladni a poénba. Azoknak, akik már látták, úgy hiszem nem kell részleteznem: sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből, legalábbis más irányba haladni a felétől, mert ez így beteg, csak épp nem a jó értelemben. Túl sok volt a képtelen fordulat, az üres párbeszéd, pedig jóval ígéretesebben indult; aztán megrekedt valahol egy képtelen horror-paródia, és egy sci-fi között, e félúton vergődve a vége főcímig. Kár érte, tényleg kár, mert látszott benne a lehetőség. Így viszont nem merem ajánlani. Senkinek.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Hét magyar filmes a cottbusi fesztiválon

csütörtök, október 28, 2010 Bejegyezte: jangamen Comments
Összesen hét magyar alkotó munkája kapott meghívást a kedden kezdődő cottbusi filmfesztiválra; a kelet-európai film rangos seregszemléje huszadik születésnapját ünnepli - tájékoztatta a Magyar Filmunió csütörtökön az MTI-t. A november 7-ig tartó németországi mustrán és a hozzá kapcsolódó koprodukciós fórumon Fliegauf Benedek, Groó Diana, Kocsis Ágnes, Mundruczó Kornél és Pápai Pici egy-egy filmjét vetítik, Nemes Gyula és Pacskovszky József pedig filmtervét mutatja be. A játékfilmek versenyében indul Kocsis Ágnes többszörösen díjazott Pál Adrienn című rendezése, amelynek ez lesz németországi fesztiválpremierje. A film a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával készült.

A legjobb rövidfilm díjáért Pápai Pici Tudsz így szeretni? című munkája (főszereplő: Péterfy Bori) száll harcba, versenyen kívül tűzik műsorra Fliegauf Benedek első angol nyelvű játékfilmjét, a Wombot és Groó Diana Vespáját a Spektrum válogatásban. A jubiláló fesztivál különprogramjában vetítik Mundruczó Kornél első alkotásainak egyikét, az Aftát, amely 2001-ben Cottbusban elnyerte a rövidfilmverseny fődíját.

A Connecting Cottbus elnevezésű koprodukciós fórumon bemutatkozó 15 filmterv között két magyar rendező új projektje szerepel. Nemes Gyula Zero (Playtime), Pacskovszky József pedig Muteness (FilmArt) című filmtervét mutatja be a régió vezető szakmai rendezvényén.

(MTI)




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Batman Begins - Batman: Kezdődik (2005)

vasárnap, október 24, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Ha tegnap nagyvonalakban szemügyre vettük az Acélember visszatérését, akkor most kerítsünk sort a DC másik nagy ikonjára, aki 2005-ben visszatérés helyett inkább újrakezdte filmes pályafutását. Adja magát nem csak a Burton és Schumaher féle verzióval, hanem magával a folytatással, a Sötét lovaggal való összehasonlítás is. Bemutatása idején nekem rengeteget mondott a Batman, így nálam emocionális alapon ma is kiemelt szerepet élvez a képregény adaptációk rangsorában. A filmrendezők általában vagy öncélúak (ami nem baj, de egy idő után fárasztó lehet), vagy ügyes iparosok (ez sem gond, amíg nem fulladnak érdektelenségbe), mindkettőt meg lehet unni, Burtonre pedig nagyon ráuntam. Nolanre pedig nem. Amihez ez a figura nyúl, az arannyá válik, szólhat akármiről. A Batman: Kezdődiket pedig jobban szeretem a Sötét Lovagnál is, az a film félbe van hagyva, nincsenek súlypontjai, de ami a leginkább fájt, hogy Heath ellentmondásos egzisztencializmusa elvitte a show-t. Ennyit a Batmanekről, most írok kicsit a Kezdetekről. (hogy egyem a szívemet, ez rímmel).

A legtöbb ember fiatalon természetes késztetést érez arra, hogy megváltoztassa a világot, és ebben csak az eszközök kiválasztása különböztet meg minket. A szemtelenül gazdag Bruce talán sose ébredt volna rá erre, de gyermekként akkora trauma érte, hogy felnőttkorára teljesen azonosul az eszmével és áthatja a nietzschei életszemlélet, ezért megalkotja A szimbólumot. Nolan ezt a születést meséli el, páratlan precizitással, remekül vezeti a színészeit, jól adagolja a tempót, behatóan ábrázolja a főhősök motiváltságát, közben pedig eszeveszettül izgalmas és látványos. Hans Zimmer és James Newton Howard duója pedig megfejeli mindezt egy, a rajzfilmsorozathoz hasonlóan maradandó soundtrackkel.

Bruce (Christian Bale) megtagadja a félelmet, és a játékidő felétől egy denevérjelmezbe bújva riogatja a hozzá hasonlóan rémült bűnözőket, akik egyre nagyobb sikerrel kúsznak felfelé a korrupció hálójában, amit Gotham rendfenntartó erői egyre kevésbé tudnak kordában tartani. Ez elsőre röhejesen hangzik, de Brucenak megvan a kellő technikai háttere (a Wayne művek elkülönített részlege) és színészi kvalitása ahhoz, hogy elhitesse Batmanről, hogy ő maga az Atyaúristen. A fejlődés persze versengést hoz magával, ahogy arra a zárójelenetben Gordon felügyelő is rávilágít. Ha maszkot hordasz, és tetőkön ugrálsz, az vonzani fogja az őrülteket.

A világ megváltására való törekvés (bár a Beginst a sok-sok kütyü mellett az teszi igazán reálissá, hogy csak Gothamben gondolkodik, nem az egész világban, mint a Schumacher-filmek) persze nem megy egyedül. Habár Bruce egyedül néz szembe az éjszaka sötétjével, sokan állnak mögötte. Elsőként ott van Alfréd (Michael Caine), aki apja helyett apja volt a fiatal örökösnek, és frankón megfogalmazza, hogy miért érdemes folyton szembeszegülni a tapasztalattal, és felállni. Az inassal szemben Lucius (Morgan Freeman), a Wayne művek mellőzött szakemberének ismeretsége nem nyúlik olyan messze, így kettejük kapcsolata még jobban kihangsúlyozza a kölcsönös bizalom fontosságát. Mellette Gordon rendőrfelügyelő (Gary Oldman) képviseli még a lovagiasság eszményképét, aki hasznos infókkal szolgál, de eszközeiben korlátozottabb, így leplezett örömmel fogadja Denevérember érkezését. Mint minden normális hősnek, Batmannek is megvannak a maga ellenségei, ebben a filmben négy is akad belőle. Legtöbben kis mellékszerepekben tűnnek fel, mint Richard Earl (Rutger Hauer), aki a Wayne művek helytelen irányításával kapcsolatban kerül szembe Bruceval, Falcone, (Tom Wilkinson) mint a város aktuális kiskirálya, és Dr. Johnatan Crane (Cillian Murphy), aki remekül szemlélteti, hogy akiket a társadalom normálisnak gondol, az nem feltétlenül az.
Dani Áron
Az első és legnagyobb nemezis pedig Ra’s al Ghul (Liam Neeson), akinek feltett szándéka elpusztítani a haldokló félben levő városokat. Bruce sokat tanul tőle, de tanul Alfrédtól, Gordontól és Foxtól is, kettejük világnézetét pedig ez különbözteti meg egymástól. Ra’s következetlensége akkor csúcsosodik ki, amikor a bosszúról tart nagymonológot, majd a fináléban félreértett idealizmusról beszél. Az extrák hosszasan taglalják, hogy milyen öszvér harcművészetet is dolgoztak ki a filmhez (a harcjelenetek gyakran kuszák, mert derékmagasságban vették fel őket, így a könyökkel való verekedés dominál), de azt tudjuk, hogy a nindzsákat nem kötötte a szamuráj féle becsületkódex. Ők végezték a piszkos munkát, így mesterei voltak az előzetes információszerzésnek, ellenség megzavarásának, eltűnésnek, menekülésnek, robbanószereknek. A nindzsa harcművészet is arra törekszik, hogy megsemmisítse az ellenfelet, és ezek a jellemzők tökéletesen illenek Ra’s al Ghulra is.
Hogy mennyi képregényből táplálkozik az adaptáció, azt sokáig lehetne sorolni, de alapvetően a Batman: Első év című négy részes történet adja a történet vázát, és ebbe csöpögtettek bele a Hushból (bizalom kérdésköre), a Sötét Lovag Visszatér-ből (skizofrénia) és az Arkham Elmegyógyintézetből (bolondok), míg a többi nagy klasszikus, a Gyilkos Tréfa vagy Hosszú Halloween inkább a folytatásban dominál.
Barátok és ellenségek között ott áll szerelem. Minden valamire való hősnek van egy múzsája, aki elindítja az úton a hőst, és akiért néha az egész vállalkozást képesek feláldozni, ahogy azt Bruce is majdnem megteszi a film közepén levő izgalmas autósüldözésben. Így Rachel (Katie Holmes) szolgál a film legnagyobb tanulságával, miszerint Bruce az igazi álarc. A Begins egyetlen fájó pontja az ő játéka, le is cseréltek a második részre, de mivel nem akármilyen történetről volt szó, ott gyorsan el is patkolt.

Ami miatt a Beginst preferálom a Sötét Lovaggal szemben, az az, hogy van eleje, közepe és vége is, precízen összerakott komplex, olyan klasszikus formát képvisel, ami közelebb áll hozzám, míg a DK feltételezi az első rész ismeretét, a nagy nyomozgatásban gyakran elsüpped, és hirtelen szakad vége. Persze nem kell félteni a folytatást sem, mert ott van neki Joker és Kétarc.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Superman Returns - Superman Visszatér (2006)

szombat, október 23, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
"A fiú felnő az apához. Az apa felnő a fiúhoz."

A Superman visszatért nem tudjuk nem szeretni, mert árad belőle a tisztelet a korábbi Superman filmek felé, de valahol pont emiatt nem képes megállni a saját lábán, s felnőni az előzményekhez. Az Acélember 2006-os visszatérése nem sikerült túl rózsásan, olyannyira, hogy továbbra is folytatás után kiállt a félbehagyott széria. A lassan hömpölygő csaknem három órás játékidő és a következetlen részletek ellenére én mégis azt mondom, hogy a Superman visszatér jó film lett, és ha valóban Zack Snyder (Watcmen, Az Őrzők legendája) kezébe kerül a franchine, lesz dolga bőven.

A kripton szülöttei is csak emberek. Magasabb szinten járt a technológia, idősebb volt a filozófia, mégis hibáztak, és ezért az egész civilizációjuk elpusztult. Kivéve Supermant (Brandon Routh), aki szerencsésen túlélte a katasztrófát, de akit a nap táplálta energia még korántsem emel az emberek felé. Clark ugyanolyan érző és hívő élőlény, mint a bolygó többi lakója, csak az ereje révén ezt látványosabban, és nagyobb emelkedettséggel tudja művelni. Az új film problémás struktúrát választott azzal, hogy Louis (Kate Bosworth) köré épített egy családot. Louis férje (James Marsden) nem véletlenül lett pilóta, ez válasz arra, hogy a hősiesség nem rendkívüli adottság, hanem a cselekvő ember természetes tulajdonsága. A film nyitva hagyott nagy kérdése, egyben üresjárata, hogy hogyan kezelik a szerelmi háromszöget, és miként reagál erre az ifjú Superman.

Jor-El, Superman apja (Marlon Brando) azt mondja fiának, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni. Mindig lesznek rossz emberek, így vannak problémák, amiket az embernek saját magának kell megoldani, Superman legfeljebb segíteni tud a rossz elleni harcban, de az nem mindig olyan egyszerű, mint nemezise, aki maga a gonoszság. Luthorban (Kevin Spacey) egyszerre testesül meg az intellektualitás és az emberi butaság. Ő nem a Kent farmon nevelkedett, hogy bármiféle kapcsolat fűzze a tömegekhez, mit számít néhány emberélet az örökkévalóságban? Kitty, Luthor naiv csinibabája Supermanhez hasonlóan tudja, hogy nagyon is sokat, úgyhogy sorsdöntő helyzetben képes helyes döntést hozni. Nem kell ehhez szuperhősnek lenni.

A színészek többsége hozza az elvárhatót, csak Kevin Spacey okozott nagy csalódást Luthor figurájával. Nem elég őrült, nem elég humoros, de nem is elég gonosz. Ripacs. A Supermant alakító Brandon Routh viszont maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, engem abszolút megvett és szívesen látnám a folytatásokban, he elkészülnek végre. Persze kérdés, hogy mennyire van szükségünk további Superman filmekre. A visszatér után egyre biztosan, és az nem egy restart. A film gyönyörűen van fényképezve, minden beállítás megér egy misét, így ha a forgatókönyv hemzseg is a hibáktól, Brian Singer nem hazudtolta meg rendezői vénáját. Persze nem mehetünk el szótlanul a szépséghibák mellett, a CGI csúcstechnológia nem tudja felejtetni velünk, hogy a melodráma túlsúlyba került az akcióval szemben, ami egy ilyen pop-kulturális ikonnál igencsak furcsa. Ott vannak a további rigolyák, a kriptonit, a Superman kosztüm, Superman fia pedig csupa ellentmondást rejt magában. Ezek mégis eltörpülnek, amikor felcsendül John Williams klasszikus zenéje, és az embert áthatja a nosztalgikus pátosz.
.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Full Moon.

szombat, október 23, 2010 Bejegyezte: jangamen Comments
Hopp. Hallom ahogy koppan. Leesett, igaz?




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Martin Freeman lesz A hobbit főszereplője

szombat, október 23, 2010 Bejegyezte: jangamen Comments
Noha továbbra is bizonytalan, hol forgatják a Gyűrűk Ura előzményéül szolgáló A hobbitot, azt már tudni lehet, kik fognak szerepelni benne. A New Line Cinema, a Warner Bros. és az MGM vezetői, Toby Emmerich, Alan Horn és Steve Cooper a rendező Peter Jacksonnal közösen jelentették be a szereposztást.
A főszerepet - amint azt immár hetek óta sejteni lehetett - Martin Freeman alakítja. A 39 éves angol színész a magyar nézők számára elsősorban a Galaxis útikalauz stopposoknak filmváltozatából, vagy A hivatal című sorozatból lehet ismerős, de feltűnt az Igazából szerelemben, a Haláli hullák hajnalában és a Vaskabátokban is, az Éjjeli őrjáratban Peter Greenaway-jel dolgozott, jelenleg pedig dr. Watsont játssza a BBC új, aktualizált Sherlock Holmes-sorozatában.

Peter Jackson közölte, hogy Freeman volt az első és egyetlen választásuk. "A szerepet övező különböző pletykák és spekulációk ellenére, számunkra kezdettől fogva csupán egyetlen Zsákos Bilbó létezett. Nagyon kevés olyan pillanat adódik a karriered folyamán, mikor egy színésszel kapcsolatban azt érzed, az adott szerepre született, de mikor találkoztam Martinnal, úgy éreztem, ez kifejezetten ilyen helyzet. Intelligens, vicces, meglepő és bátor - pontosan olyan, mint Bilbó, én pedig hihetetlenül büszke vagyok, hogy bejelenthetem, ő a mi hobbitunk."
Freeman mellett több szerep is gazdára talált. Richard Armitage lesz Tölgyfapajzsos Thorin - ő vezeti a törpék csapatát, akik útra kelnek a Magányos Hegy felé, hogy megszerezzék az ott rejlő kincseket, és visszahódítsák Erebor vásosát Szmógtól. Társait, Kilit és Filit Aidan Turner és Rob Kazinsky alakítja. Dáint, a Vaslábút Graham McTavish, Oint John Callen, Bomburt Stephen Hunter, Dorit pedig Mark Hadlow játssza. Peter Hambleton lesz Glóin - a regényben ő Gimli apja.
Noha nincs még aláírt szerződésük, de valószínűsíthető James Nesbitt, David Tennant, Stephen Fry és Saoirse Ronan felbukkanása, Szmóg, a sárkány pedig a tervek szerint Bill Nighy hangján szólal majd meg. Szinte biztosra vehető Ian McKellen és Andy Serkis visszatérése, és lehetőség van Orlando Bloom, Liv Tyler, Viggo Mortensen, Elijah Wood és Sean Astin újbóli felbukkanására is.
A forgatás februárban kezdődik, a két részre bontott film első fele 2012 decemberében kerül mozikba, a folytatás pedig egy évvel később, 2013 decemberében érkezik. (odeon)




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

District 9 (2009)

péntek, október 22, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Bármennyire is szeretjük, ezeddig nem írtunk róla, mivel 2009-ben még a Hokum sem volt sehol. Most viszont az épp aktuális DVD megjelenés kapcsán megragadjuk az alkalmat, hogy pótoljuk ezt a hiányosságot, és az egekbe magasztaljuk Neill Blomkap sci-fijét.

A film ügyesen kerüli a sablonokat, pedig sokszor tévedhetne vakvágányra. A földre érkező, rákokra emlékeztető űrlények ezúttal egyszerűen csak haza szeretnének menni, nem céljuk a föld leigázása, meghódítása, elpusztítása, megmentése stb. Az emberek azonban be vannak szarva, így érthető mogorva magatartásunk, igaz, hivatalosan kedvesnek, de szigorúnak kellene lennünk. Vannak apró szépséghibák, például gyerekjáték elindítani egy anyahajót, 20 évig kell keresgélni az üzemanyagot, aminek aztán a fele kiömlik, és hasonló apróságok, de mindez csak szőrszálhasogatás, Blomkamp szociálpszichológiája kifogástalan.

A District 9 anélkül ábrázolja a mindenki számára könnyen felismerhető és értelmezhető témaköreit, hogy közben szájbarágós lenne. Rengeteg, egymással rokon témában mutat görbe tükröt a társadalom felé, mégsem beszélhetünk öncélú polgárpukkasztásról, a film mindvégig szemléltet, próbál a lehető legobjektívebb lenni. A 9-es körzet elsősorban a rasszizmusról, a fajok közötti egyenlőtlenségekről szól. Az rákok egyik agya ígéretet tesz ugyan a főhősnek, hogy visszajön és segít neki, de saját fajának érdekeit természetesen ő is mindig előrébb helyezi. A helyi lakosság sem tud mit kezdeni a 20 éve tartó helyzettel: A semmiből ide telepítettek 1-2 millió űrlényt, akik képtelenek az asszimilációra, a gazdaságilag egyébként is elmaradott terület pedig nem bírja el az ufók és a hánytatott sorsú lakosság eltartását. A borzasztó szociális körülmények magukkal hozzák a bűnözést, az illegális fegyverkereskedelmet, a prostitúciót, amiket a film gyengéden árnyal. Pár mondat erejéig mindegyiket megemlítik a dokumentum felvételeken, később pedig a főhős útja is keresztezi mindezt: a média űrlényekkel való közösüléssel vádolja meg, majd az MNU (Idegenügyi Részleg, ők felelősek a rákokért) elleni kétségbeesett harc összehozza a fegyverkereskedőkkel. Ezt a pontot az alkotók kiegészítették a fanatizmus fogalmával is, a helyi népek ugyanis úgy gondolják, hogy a rákok elfogyasztása felszentesíti őket azoknak tudásával és erejével…

A rasszizmus magában hordozza a különböző fajok kultúrájának értékelését is. Egyesek szerint a különböző kultúrák képesek megélni egymás mellett. Mások szerint meg nem, de ez a szakadék itt olyan széles, hogy nem is kínál fel több aspektust. A rákoknál nem létezik a magántulajdon fogalma, működik a tudás alapú hierarchia, viszonylag ingerlékeny, de technológiailag felsőbbrendű faj, szeméten és macskakaján élnek, nem öltözködnek. Össze se hasonlíthatóak az emberekkel, aki természetéből fakadóan próbálja elfojtani a másságot, s igyekszik basáskodni felette. Itt jelenik meg az irányító hatalom szerepköre, ami ugye a mi demokráciánkban is jelen van, s egyeseknek az ezirányba táplált paranoiája igencsak vészjósló disztópiákat vázol fel előttünk. Saját pozíciónk megtartása érdekében sokszor kénytelenek vagyunk engedni a korrupciónak, olyan embertelen kísérletekbe és döntésekbe bocsátkozhatunk, amik ellent mondanak az erkölcsnek. A District 9 első sorban ezért kapta meg a 18-as karikát, nem a naturalisztikusan szétfröccsenő bensőségek miatt.



Fennkölt témaköreinket a főhősön keresztül, a kisember szemszögéből illusztrálják, és ez lehetőséget adott az egyén értelmezésére is. A Wikust alakító Shralto Copley nagy kihívásokkal találhatta szembe magát, egyrészt mert ő a film mozgatórugója, majdhogynem az egészet ő viszi a hátán (ez csak azért nem igaz, mert a fentebb kifejtett alapanyag már alapból bőséges), másfelől hitelesen kell alakítania egy ellenszenves mitugrász kis irodakukacot, és a világot megmentő akcióhőst is. A kamera előtt erőltetett vigyorával, mögötte pedig kétszínűségével vonja meg magától minden részvétünket, aztán bekövetkezik a végzetszerű baleset, elindul a cselekmény, főhősünk pedig szép lassan maga is átváltozik rákká. Az átváltozás mégsem rejt magában Kafkai hasonlatokat, ez bizony jellemfejlődéshez vezet. De rögös az út odáig, addig még tanúbizonyságot kapunk az emberi zsugoriság határtalanságáról, például amikor főhősünk elkeseredettségében egymaga próbál elnavigálni egy űrhajót, nem törődve annak valódi rendeltetésével. Később mégis rokonszenvessé válik, ha valaki az életéért küzd, az valahogy minden emberből kiváltja a szimpátiát. Ez ösztönös. De amikor már tényleg csak a remény maradt, önfeláldozóan fedezi a rászorulókat, neki már majdhogynem mindegy, s valójában a film maga is csak ezzel a soványka vigasszal szolgálhat, nem tudjuk, hogy a fő-fő ufó visszatér-e segíteni rajta, s ha igen, nem igázza-e le mégis a bolygót nagy jókedvében?

Wikust körülveszi a családja, és megszólal számos ismerőse is, amiből könnyűszerrel leszűrhetjük, hogy milyen kép alakult ki róla a környezetében. Ez nem túl hangsúlyos, mégis fontos. Feleségével kötött házassága idillikus, s habár egy pillanatra megrendül kettejük kapcsolata, erős is. Apósával, aki egyben munkaadója is, már felszínes barátságot ápol, ő a film legellenszenvesebb alakja, aki minden emberségéből kivetkőzik: manipulál, hazudik, csal, öl, és mindezt a háttérből teszi. Mindezt egy izomagyú őrnaggyal végezteti el, aki élvezetét leli a gyilkolászósdiban, Wikus egyfajta nemeziseként sokszor el is ragadtatja magát, és felettesei parancsát megtagadva rendez vérfürdőt, nincs tekintettel társadalmi vagy erkölcsi kérdésekre se, csak lőjük már szét azt a rákot!

Szerteágazó sokszínűsége mellett formailag is piszok jó mozi a District 9, a mostanában egyre nagyobb teret kapó, amatőr felvételekkel operáló filmek (REC, Cloverfield), álriport (Big Man Japan, Borat) és áldokumentumfilmek (Morgan Spurlock filmjei) egyveleg nagyon tudatos felépítésű. A dokumentarista forma elég veszélyes, mert vagy túlzásba viszik, és sekélyesen unalmas lesz, vagy nem aknázzák ki. Ez esetben ötvözték a játékfilmmel, a koncepció szerint ahogy a főhős fokozatosan átváltozik, azzal egyidejűen tűnnek el a riportok, míg a végére már csak térfigyelő kamerák szakítják meg az időközben akciómozivá transzformált filmet. Ilyen atmoszférában az akciók még kirobbanóbbnak hatnak, de alapból is nagyon kreatívak (vászonra fröccsenő vér, kameramozgások).
.
Stílusosan, jár neki a 9 pont. Talán a Mátrix óta nem készítettek ennyire sokrétű, és eredeti sci-fit Hollywoodban. De a Mátrix megélt két folytatást is. A leleményes poszterek, szórólapok, a kedvező kritikai fogadtatás és a gyártási költségek 5-szörös visszatermelése baljóslatú konzekvenciákat lebbent fel előttünk. District 10, 11, 12...




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

State Of Play - A Dolgok Állása (2009)

csütörtök, október 21, 2010 Bejegyezte: ChYga Comments
Az utóbbi idők egyik legkellemesebb „oknyomozós” meglepetését, az Utolsó Skót Király (ami mellesleg hatalmas kedvencem) rendezőjének, Kevin Macdonald rendezőnek köszönhetjük. Ugyan a direktor legutóbbi műve nem ér fel a már előbb említett Oscar-díjas remekkel, viszont kétségkívül a műfaj egyik legigényesebb darabja.
Az ilyen típusú filmek a hetvenes években élték fénykorukat, de úgy látszik egyre több hasonló alkotással találkozhatunk manapság is (hála Amerika jelen politikai helyzetének). A 2003-as, sikeres brit mini sorozat alapján készült film is hasonló elven alapszik, mint társai. Leginkább a Zodiákushoz, a Pelikán Ügyirathoz, vagy az Elnök Embereihez tudnám hasonlítani. Akiknek a fentiekben leírt filmek bejöttek, a Dolgok Állásában sem hiszem, hogy csalódni fognak.
A sztori nagyvonalakban; Stephen Collins képviselő asszisztensét egy nap holtan találják. A céltudatosan felépített karrierje kezd összeomlani, a közös, mélyen eltemetett múltjuk miatt. A rendezetlen életű riporter, Cal McCaffrey, aki mellesleg régi jó barátja a képviselőnek, segít neki felderíteni a gyilkosságot övező rejtélyt. McCaffrey hamarosan rájön, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, és nem csak a karrierje már a tét, hanem az élete is.
Azt hiszem, kijelenthetjük, a bevételi adatokat fegyelembe véve, hogy a Dolgok Állása nem éppen egy nézőbarát alapanyaggal dolgozik. Pedig nincs vele semmi baj. Rengeteg feszült jelenetet és pazar színészi alakítást rejt a film. Bár én szívesen megnéztem volna az eredetileg tervezett Brad Pitt & Edward Norton féle felállással is, azért Russel Crowe és Ben Affleck remekül hozza, amit a mozi igényel. Ugyan a film nem fog olyan maradandó élményt nyújtani, mint amire a Bennfentes képes volt, de egy próbát mindenképp megér, hisz amit kapunk az egy jól felépített, okos és érdekfeszítő krimi.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

American Gangster - Amerikai Gengszter (2007)

vasárnap, október 17, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Vannak alapvető témák, amik a gengszterfilm zsánerének az alapjait képzik. Ilyen a főhősök erkölcsi hánytatottságainak szemléltetése, a kétes magánélet vagy az amerikai álom megtestesülése. Formájukat tekintve is sok hasonlóságot vélhetünk felfedezni, a tempó ráérős kimértsége mindig kiemeli az akciójelenetek jelentőségét, a pazar díszletek pedig meghökkentően pontos korrajzzal örvendeztetik meg a nosztalgikus érzésekkel bíró nézőket. Az Amerikai Gengszter sem lóg ki a sorból. A 60-70-es évek fordulóján játszódó történet középpontjában az első fekete gengszter, Frank Lucas (Denzel Washington) és az őt üldöző rendőr, Richie Roberts (Russel Crowe) kettőse áll. A két vetélytárs ellenben nem sokat találkozik egymással, életüket felváltva követjük nyomon, hogy a fináléban fussanak össze a mindaddig elvarratlan szálak.
.
Lucas sofőrként dolgozik drogkereskedő főnökének, akinek halála után átveszi az üzletet, és a szokásos utakat megkerülve egyenesen Vietnámból importálja a tiszta heroint, ezzel monopóliumot szerezve a piacon, s így magára haragítva az olasz és zsidó maffiát. Rezzenéstelen arccal tekint a körülötte levő világra, így munkáját is rideg eleganciával végzi, ugyanakkor alapvető értékei a tisztesség, hűség és a család. Ezeket a paradox értékeket egészíti ki Roberts, aki erkölcsi kódexét a munkájába fekteti, magánéletében viszont egy csődtömeg. Roberts célja a korrupt rendőrök kiszűrése és rács mögé juttatása, így egyességet köt Lucassal: ha feladja a kenőpénzt elfogadó rendőröket, cserébe védője lesz - mivel időközben leteszi az ügyvédi vizsgát. Nyomozó és drogkereskedő viszonya fifikás módon védő és vádlott szerepére módosul a végjátékra, de Ridley Scott tartogatott még mást is a tarsolyában.

Az Amerikai Gengsztert a precíz korrajz és finom gesztusok tömkelege teszi többé egy egyszerű kandúr-pandúr játszmánál. A hiteles közegteremtés végett talán sokat is karol, van itt minden, ami 70-es évek: Soul és Funky, Mohamed Ali, Vietnám, Hawaii-inges főszereplő, Haarlemi sikátorok és amerikai verdák, de a film sosem válik a felszínesség rabjává. Felejthetetlen jelenet, amikor a Crowe és Washington egy beszélgetés közben tologatja egymásnak a kávéspoharat, de nem kevésbé emlékezetes a lezárás sem, ahol Lucas a 90-es évek eleji hip-hop korszakban találja magát. Ez a jelenetsor bőven ad gondolkozni valót maga után: Hogyan tovább?

Ridley Scott újabb zsánerben kamatoztatta sokszínű tehetségét, vagy inkább kreatív iparosként teszi le kézjegyét a gengszterfilmek világában is, kinek hogy tetszik. Ha a 30-as évekről az Aki legyőzte Al Caponét és a Volt egyszer egy Amerika, az 50-es évekről a Keresztapa vagy a Nagymenők, a 60-as évekről a Bronxi mese, a 80-as évekről pedig a Sebhelyesarcú jut eszünkbe, akkor a 70-es évek Amerikájáról minden bizonnyal az Amerikai Gengszter fog.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Fight Club - Harcosok Klubja (1999)

szombat, október 16, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Az élet nehéz, muszáj hát valahogy elviselni. Három dolgot tehetünk: iszunk, drogozunk, vagy verekszünk. Úgy látszik a 90-es évek végén rákattantak az önpusztítós filmekre. 95-ben Cohenék itatták le Nicolas Caget, 97-ben Boyle lőtte be Ewan McGregort, 99-ben pedig Fincher verte szét Edward Nortont (és ide kívánkozik még Aronofsky Rekviemje is).

A Harcosok Klubját nem szabad teljesen komolyan venni, mert ügyesen egyensúlyozik a szórakoztatófilmek és az magvas kérdéseket felvető alkotások között, na nem mintha a kettő kizárná egymást, de végső soron az előbbihez sorolható. Szórakoztat a fekete humorával és rendkívüli elbeszélő képességével, a fény- és hanghatások csúcsra pörgetése pedig jól mutatja hogy a videofilmek világából érkezett Fincher mennyire ért a dinamikus történetmeséléshez. Elgondolkodtató pedig azért lehet, mert egy kritika. De nem több. Nem ad alternatívát, mindenben igaza van, de megoldásként semmi újjal nem szolgál, persze nem is várjuk el a világ megváltását, de a kritika önmagában nem elég. Ahhoz semmiképp sem, hogy az évszázad legeredetibb mozii közé soroljuk, márpedig sokakban él ez a túlértékelt kép. Mondjuk senkit sem hibáztatok, mert én is imádom a Harcosok Klubját, szappanostól Brad Pittestől.
"Mi izgat minket? A színes magazinok, televízió, az 500 csatorna, egy név az
alsógatyánkon, Viagra, hajnövesztő, műolaj."

A fogyasztói társadalom csúnya dolog, és ezt mi más is mondhatná meg nekünk, mint egy hollywoodi szuperprodukció? Már itt ellentmondásba ütközünk, de nem élünk annyit, hogy időnk legyen rajta rágódni. A lényeg, hogy Nortonnál kiborul a bili, és létrehozza a Harcosok Klubját, amit önmagával karöltve sikeresen irányít. Mivel a harcot mindenki szereti (mert olyankor mindenki érzi végre, hogy él), a hozzáhasonlóan céltudatát vesztett embersereg meglátja benne a vezetőt, aki mentesít a gondolkodás isteni adományától, így terjed egyre szélesebb és szélesebb körökben a társaság, és alakul ki a nézőben a totalitarizmustól való paranoia. Ezeket a folyamatokat tökéletesen leképezi a film, és a történelem sötétsége a város üdítő környezetében elevenedik meg előttünk. De minthogy a világot a nők uralják, a fináléba érkezve leesik a tantusz, és az, hogy az anarchia nem megoldás. Eljutottunk tehát oda, hogy kéne valami a kapitalizmus helyett, de az nem a káosz. Akkor mi az? A demagógia? Lelkesülni bizonyos dolgokért és célokat keresni és értékrendszereket kialakítani és szabályokhoz kötni magunkat? Lehet, de az biztos, hogy Norton nem egyedül nézi végig a világvégét.
Ott áll mellette szorosan Helena Bonham Carter...

"A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és
rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és
nagyon-nagyon berágunk."




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Dirty Harry - Piszkos Harry (1971)

péntek, október 15, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Az öntörvényű igazságosztók sorát Piszkos Harry figurája nyitotta meg 71-ben az első résszel, melyben Eastwood a már jól ismert vadnyugati szellemet ültette át mai környezetbe, ezzel végleg bevésve magát a szupersztárok közé. Rendezőnek felkérte Don Siegelt, akivel korábban már tető alá hoztak két filmet, Lalo Schifrin zenéjével pedig végérvényesen kultusz státuszba ültették Callahant.

A 70-es évek Amerikája tökéletes táptalaja volt Eastwoodnak, az igazságszolgáltatás ugyanis egyre nehezebben kezelte a gombamód elszaporodó feszültségeket. Kezdett elterjedni a drogkereskedelem, virágzásnak indult a prostitúció, a rendőrségen belül is felütötte fejét a korrupció, a feketék polgárjogait sem sikerült még kellőképpen érvényesíteni és Vietnam szénája sem állt túl szerencsésen. Callahan csalhatatlan ítélőképessége, és megalkuvást nem tűrő magatartása minden bizonnyal jól jött volna akkoriban (meg mondjuk ma is).

Az első részben Harry ellenfele külsőségeiben is olyan visszataszító, mint ahogy azt cselekedetei sejtetni engednék: ápolatlan ábrázatából, égnek álló hajából, idétlen kacajából, lerobbant környezetéből és vézna testalkatából is süt, hogy be van kattanva. Áldozatait a priori értékeknek megfelelően választja ki, és igyekszik minél látványosabban leköpni azokat, így olyanok kerülnek a listájára, mint gyerekek, nők, papok, kisebbségiek. Harry pedig hiába kapja el, bizonyítékok híján a bürokrácia segédkart nyújt a veszélyes pszichopata számára.

Callahan rendőrtiszt ugyan, de nem azért a rendszerért cselekszik, ami így cserbenhagyja, helyette az ártatlanok oldalára áll (mindezt szimbolizálva a fináléban el is hajítja a jelvényét, ezzel megidézve egy 52-es westernt, a Délidőbent), és a fináléban már a 44-es Magnummal tesz rendet. Nesze neked igazságszolgáltatás! Közben beszól a polgármesternek, semmibe veszi a felettesei parancsait és félholtra veri a bűnözőket. A modernkori hősökhöz hasonlóan ő sem makulátlan, de legyen akármilyen soviniszta vagy mogorva, a legtöbb embertől eltérően mindig nyugodtan hagyatkozhat az ítélőképességére. Lehet, hogy szadista módon bánik a bűnözőkkel, de nem kezdi el lepuffantani a kínaiakat, amikor azok egy félreértés miatt rátámadnak, és az eleinte ellenszenvvel fogadott mexikói társával is összebarátkozik.

Mialatt Callahan a merénylő nyomában lohol, nem feledkezik meg építeni saját kultuszát se. A védjegyévé vált Magnummal egy epizódban majd a fináléban is lezserül teszi fel a mára szállóigévé vált kérdést -„Csak egyet kérdezz meg magadtól: mázlista vagyok-e?”-, ezzel is keretet adva a filmnek. Ügyel a megjelenésére, elegáns barna zakót hord és az 50 dolláros nadrágját sem szívesen vágatja szét, ugyanakkor eléggé hidegen hagyják a megszokott étkezési normák (utálja a ketchupot, nem tesz különbséget reggeli és ebéd között). Egy rövid beszélgetés erejéig szóba kerül a múltja, miszerint egykoron neki is volt felesége. De a múlt idő fontos és ez különbözteti meg a többiektől, ezért lehetséges, hogy egy bankrablás lerendezése nála egyszerű rutinmunkának számít két rántotta elfogyasztása közben. Callahan egy személyben hivatott képviselni egész San Franciscót, nem azt amilyen, hanem azt, amilyennek lennie kellene egy városnak. Éleslátónak, döntésképesnek és amennyire lehet, igazságosnak.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Legend of the Guardians: The Owls of Ga'Hoole - Az Örzők legendája (2010)

csütörtök, október 14, 2010 Bejegyezte: Negro69 Comments
Azt hiszem jelen esetben elég annyit mondanom Zack Snyder, mert igen, sikerült neki ismét egy elképesztő látványvilággal meglepnie minket. Akinek esetleg nem lenne ismerős a rendező neve elég annyit mondanom, hogy neki köszönhetjük a 300-at vagy a zseniális Watchment, de annak idején tőle láthattuk a holtak hajnala remekejét is. A film legnagyobb erőssége a néhol lassított és premier plánban megmutatott már-már festői képkockák. A 300 esetében azt már láthattuk, hogy a rendező meglehetősen hatásosan tud élni ezzel az eszközzel és ez most sincsen másképp, nekem elsősorban a 300-at, és a Gyűrűk urát juttatta eszembe, habár sokaktól hallottam, hogy számukra kicsit Avatar utánérzet volt a film.Az említett látvány pedig nem pusztán a 3D-s technika érdeme, mert biztos vagyok benne, hogy a natúr változat is hasonló élményben részesíti majd a nézőt. Azonban sajnos, most jön a fekete leves, ugyanis itt ki is merült a film, a történet maga, nagyon egyszerű és az elejétől fogva teljesen kiszámítható. Számomra sajnos emiatt volt egy nagy csalódás ez a mozi. Sajnos még azt se mondhatnám, hogy túlzottan gyerekfilmmel lenne dolgunk és ennek tudható be a történet béli hiányosság, mert néhol egy meglehetősen sötét és komor a filmről van szó, nem beszélve a látványos csatajelenetről. . A könyv változattal eddig még szégyenszemre nem volt dolgom, de igyekszem, majd az első alkalommal ezt a hiányosságot pótolni, már csak azért is, hogy hátha rájövök hol csúszott el a dolog, mert egy biztos; a rendező most is kiválóan teljesített.Sorent és testvérét, sok társukkal együtt elrabolja egy szélsőséges bagoly csoport, hogy a későbbiekben egy nagyszabású terv részeként felhasználhassák őket a bagoly királyságok elfoglalásában. Soren újdonsült barátjával Gülfivel és némi belső segítséggel sikeresen megszökik és útnak indul, hogy megtalálja a legendák hőseit, az őrzőket, hogy segítségükkel felvegyék a harcot és megmentsék a bagoly királyságokat. Az őrzők birodalmáig az út hosszú és viszontagságos, de közben újabb barátok, szövetségesek és kalandok várják őket, míg a szereplők maguk is lassan a legendáik hőseivé válnak.A film, a már említett okoknál fogva, sajnos számomra nem hozta az elvárásaimnak megfelelő szintet. Azonban mindezért kárpótolt a film látványvilága. Az mindenképpen biztos, a rendezőben továbbra sem kellett csalódni, és úgy vélem elsősorban neki köszönhetően érdemes egyszer legalább megnézni a filmet.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Il Buono, Il Brutto, Il Cattivo - A Jó, a Rossz és a Csúf (1966)

szerda, október 13, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
A 60-as évek európai filmművészetében elpattant valami és az olasz neorealisták a cseh és francia újhullámosokkal karöltve akadtak ki a társadalom és egyéniség közt feszülő áthidalhatatlan ellentéteken. Amíg az öreg kontinens nyugati fele unta magát a jólétben, az USA sem panaszkodhatott vezető világhatalomként, de külső és belső gondok is felütötték a fejüket. Miközben Amerika messzi földekre ment szabadságot meg egyenlőséget hirdetni (ami aztán sok amcsi állampolgárnak nem tetszett, hát még a komcsiknak) és megismertetni a demokrácia privilégiumait, a saját földjén is rendet kellett rakjon, mivel a feketék polgárjogai még a 60-as években is erősen korlátozottak voltak. Minden adott volt tehát a tengerentúlon egy kis csetepatéhoz, tüntetésekhez, pezsgő élethez és a John Wayne féle western hősök leváltásához illetve megújításához.

A western tagadhatatlanul amerikai műfaj, esetünkben pedig az "amerikai" igenis nagy súllyal bír, mivel Amerika nemcsak egy ország, hanem szimbólum is. A válságot jelzi, hogy a legjobb westernfilmeket már egy olasz rendezte (Sergio Leone, bár ezt nem illik zárójelben említeni), a Vadnyugat pedig a spanyol sivatagokba költözött. Az olasz dominanciát jelezni hivatott elnevezés, a spagetti-western legfontosabb strukturális változtatása , hogy elhagyják észak és dél témáját: Eastwoodékat már nem érdekli a hagyományőrzés és haladást sürgető országrészek hosszúra nyúlt vitája és a középpontba nem egy, a kettő között mindig helyesen egyensúlyozó cowboyt raknak, hanem egy ehhez közömbösen viszonyuló rejtélyes alakot. A Névtelen Idegen cselekvéseinek mozgatórugójává a pénz válik, miközben megjelenésével, hallgatagságával és sugárzó magányával kívül helyezkedik a infernóra emlékeztető poros kisvárosok öntörvényű lakóin. A semmiből tűnik fel a sivatag közepén egy végtelen térben, szélsebesen vágtázik és halálbiztosan céloz, de a leleményességnek sincs híján. Ő maga az individuum, aki azonosulási lehetőséget kínál a nézőknek, így válik minden jellemhibája ellenére pozitív hőssé. A pénz azonban inkább csak valamiféle alibiként szolgál Sergio Leone hőseinek, a káosz minden bizonnyal a csillogó fém nélkül is felütné a fejét, egyszerűen csak azért, mert a szereplők életformája így kívánja. Ezek a hősök végtelenül talajtalanok, így nincs nagyon miért harcoljanak, úgyhogy akkor már legalább egy kis pénzt kapjanak a szolgáltatásaikért. Aprócska remény azért még az ilyen cinikus és kiábrándult filmekben is akad, a Névtelen Idegen önmaga mellett többször is kiáll a családért és a barátságért, tehát az ilyen hagyományos értékekért, amik egyre nehezebben érvényesülnek a világban.

A dollár-trilógia epizódjai nem kötődnek egymáshoz túl szorosan, csupán a rendező/főszereplő/zeneszerző triója miatt kapcsoljuk össze őket, és tűntetjük ki a dollár jelzővel. A Névtelen Idegen miközben két másik alakot vagy bandát kijátszva igyekszik saját malmára hajtani a vizet, nem rendelkezik semmiféle kötelékkel, ugyanakkor a szociális érzékenység csírái, ha nagyon mélyen is, de ott lapulnak benne. Az nyitódarabban még kellően karakteres ellenfelek nélkül, magányosan, a második felvonásra pedig már Douglas Mortimer ezredessel szövetségre lépve igyekszik minél több lóvét zsebre tenni egy harmadik fél elkapása révén. Eastwood és Lee Van Cleef egészségesen osztoztak a vásznon: Eastwood megmaradt az első részben megismert magányos jófiúnak, Van Cleef figurája viszont új tölteteteket adott a motivációs tárházhoz, mivel számára már nem a pénz, hanem a bosszú volt a legfontosabb. A harmadik rész furcsamód úgy foglalja össze és viszi tovább a trilógia ívét, hogy előzmény-történet, a hármas egységet pedig már címében is jelzi.

A polgárháború ideje alatt járunk, ahol Dél és Észak agyba-főbe lövi egymást, de ahogy azt már megszokhattuk, a mi hőseink kívül helyezkednek mindezen, és kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva, ezzel jól beintve a háborúzós feleknek. Egyszerűek, akár a vadnyugat, erőszakosak, akár a vadnyugat, és kicsit sivárak is, akár a vadnyugat, de jellembeli különbségek még köztük is akadnak. Míg az előző részek a névtelen idegen személyére voltak kihegyezve, a harmadik felvonás jóval árnyaltabbra sikerült, miután erős karakterekkel operálnak, a cselekmény került előtérbe. Nem egy magányos hős kerül a középpontba, hanem az, ahogy három öntörvényű igyekszik keresztbe tenni egymásnak.

Amit eddig csak sejtettünk a névtelen idegenről, az most bizonyossá válik. Egyrészt még mindig ő a legempatikusabb figura, gondoljunk arra, amikor a haldokló katonának adja a kabátját és a cigarettáját, majd a vállára hajtja az előző részekből már jól ismert leplet, aminek láttán nem kevés Leone rajongó arcára ülhet ki egy nagyon széles mosoly. Másrészt végleg világossá válik az is, hogy a pénz, számára sem bír igazi értékkel, miután lazán ott hagy sokezer dollárt a Csúfnak. Az arany tehát csak ürügy a kihívások keresésére, és egyedül a győzelem készteti megelégedettségre, múltja pedig továbbra is rejtélybe burkolózik, ami annál inkább ingerli a nézőket.

A Csúf múltja viszont annál is inkább előtérbe kerül, és szolgál némi alternatívával, miért is lesz az ember bandita, aki körülbelül minden létező vádban bűnös lehet. Személye, válogatott káromkodásai és folytonos locsogása állandó humorforrás („Ha lőnöd kell, hát lőjél, ne fecsegj!”). Ő nem olyan ravasz, mint társai, de a pisztolyt legalább olyan gyorsan forgatja, és így is rendesen sarokba tudja szorítani a csavaros ellenfeleket. Miközben a pénzt hajhássza, azért a bosszúból is kijut neki bőven, hogy éppen mikor kin, az szituációtól függően változik: hol a Jót, hol a Rosszat szeretné lyukasra lőni.

A Rossz pedig egyszerűen csak rossz, nem véletlenül ő az egyetlen, aki meghal. Rezzenéstelenül gyilkol le családokat, haldokló öregembereket, ver meg nőket, kínoz hadifoglyokat, tehát átlépi azokat a határokat amikért Eastwood névtelen idegenje ha ritkán is, de kiáll. A film egyébként is bővelkedik erőszakban, mindhárom főhős részéről, és pont ott fordul egy parányit szatírába, ahogy ezeket egyszerre élteti és elítéli (de elsősorban alkalmazza). Van valami paradox ebben a hősmítoszban, ami valahol teljesen értelmetlen, mégis tetszik.

Kevés trilógia létezik, aminek második része túlszárnyalta volna a nyitó darabot (legjobb kivétel ez alól a Birodalom Visszavág vagy a Mad Max 2), de még kevesebb van, amelyiknek záróakkordja koronázta volna meg a sorozatokat (ilyen az Indiana Jones és A Gyűrűk Ura). Leone szerzői eszköztára viszont a fináléra vált a legkiforrottabbá, pedig az első, műfajteremtő rész után a folytatás is emelt néhány szintet azon a bizonyos képzeletbeli lécen. Persze, ez mind csak rizsa, mert igazából Morricone fülbemászó dallamai, a kietlen sivatagok, Eastwood rezzenéstelen arca és ráncba burkolóző szemei, az oldalra húzott mosolya, az elhagyhatatlan cigaretta, a szemre árnyékot vető kalapok, a strapabíró farmerok és a pattanásig feszült párbajok teszik felejthetetlen élménnyé Sergio Leone trilógiáját. Ezekért az apró gesztusokért tudjuk igazán szeretni.
Nagyon. Nagyon...




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Hunt To Kill (2010)

szerda, október 13, 2010 Bejegyezte: Negro69 Comments
A minap egy kellemes kis meglepetésben volt részem. Tudni illik, én imádom a régi vonalas akciófilmeket, igaz újabban nem mondhatnám, hogy túltengés van a jobbnál-jobb mozikból ezen a téren. A véletlenek most mégis nekem kedveztek, ugyanis találtam egy, a régi klasszisok vonalán haladó művet, ami még élvezhető is volt. Nálam egyébként kicsit a lőj a vadászra és a kommandó című B-mozikat idézte. Ha ezekkel nem is ért fel minden esetre itt is adott egy kigyúrt főszereplő kemény beszólásokkal, aki csak megy előre, közben vérzik, lilul, de ez természetesen nem jelent neki akadályt. Továbbá vannak a tipikus rossz fiúk, akik rosszkor voltak a rossz helyen és ráadásul a rossz emberrel is kötekedtek. Amit én nagyon pozitívnak értékeltem, azaz alacsony költségvetés volt, de ez esetben nem kell megijedni, mert ez most még jól is jött. Nem voltak túlspilázott akció jelenetek ahol minden robban, a főszereplő meg flottul néz ki (lásd. Tengerészgyalogos). Kapunk pár közelharci jelenetet, abból is a legjelentősebb, amikor a két nagyobb név Gary Daniels és Steve Austen egymásnak feszül, amúgy ez a harc nagyon el van találva szerintem. Gary Danielst láthattuk már pár filmben ő a valóságban is profi kick-boxos, kis érdekesség, hogy mind ketten játszottak az Expendablesben is, de azért azzal nem ért fel a film természetesen. A másik nagy pozitívum számomra a főszereplő egyik kedvenc fegyver az íj használata volt, jót dobott a filmen, ami lévén, hogy elsősorban egy erdőben játszódik jól ki is volt használva.Az említettekből is könnyen kitűnhet, hogy nem kell semmi összetett bonyolult sztorira számítanunk. Adva van egy határőr, akit balul elsült akció miatt a mexikói határról áthelyeznek a kanadai határ erdőségeibe. Másik oldalról pedig egy rakat bűnöző, akiknek az egyik társa a pénzzel meglépve épp ezen a határon akar átkelni, így a rossz fiúk annak rendje és módja szerint az áruló nyomába szegődnek. Természetesen, ahogy az lenni szokott, kell pár túsz is, ez esetben nem más, mint a határőr és az ő lánya (mert hát ők mégis csak ismerik az erdőt), majd kisvártatva a jól képzett főszereplő meg lép és így már minden adott egy jó kis kiélezett vadászathoz.Ha egy igazi, régi vágású akciófilmre kíváncsi az ember szerintem érdemes neki futni, én személy szerint kimondottan élvezetes darabnak találtam. Tény, hogy mára már leáldozott az ilyen filmeknek, így ezt is csupán lemezen lehet elérni, de ettől függetlenül nekem  kellemes meglepetést okozott.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

The Last Action Hero - Az Utolsó Akcióhős (1993)

kedd, október 12, 2010 Bejegyezte: Péter andrás Comments
Az Expendables (lásd ujjongó írásainkat itt és itt) remek alkalommal szolgál arra, hogy górcső alá vegyünk egy kevésbé emlegetett akcióklasszikus, személyes kedvencemet, az Utolsó Akcióhőst. Schwarzenegger leleményes akcióvígjátéka nem robbantotta ugyan darabjaira a mozi kasszák pénztárait, és érthetetlen módon még néhány aranymálna-jelölést is begyűjtött, de ez sem bizonyíthat mást, mint hogy az embereknek rossz az ízlése, nekem pedig igazam van…

Schwarzeneggert sosem a színészi skálán való cifra játéka miatt szerettük (bár így is több színészi talentummal rendelkezik, mint a jelenkor legtöbb pöcshuszár tinisztárja), hanem sokkal inkább az alapos szerepvállalásai miatt. Nagyjából mindig tisztában volt a képességeivel és aszerint vállalta filmszerepeit is (ez alól talán kivétel a Junior, amit már sokak gyomra nem bírt ki), szemben a 80-as évek másik nagy izomkötegével, Stallonéval, aki gyakrabban tenyerelt bele kínos buktákba. A 80-as évek akcióklasszikusaival a háta mögött Schwarzenegger a 90-es évektől már felváltva forgatott akciófilmeket és vígjátékokat, mivel Bruce Willis és John McTierran Die Hardja utat mutatott a hétköznapibb hősöknek, a stílusos izompacsirták kora pedig leáldozni látszott. Ezek után csak kellő öniróniával lehetett sikeresen a műfajhoz nyúlni, a régi vágású próbálkozások rendszerint elbuktak (Eraser, Collateral Damage). Az Utolsó Akcióhős mint paródia természetesen másról sem szól mint az önreflexió de miközben saját zsánerét és hősét beszéli ki, mégiscsak egy piszokélvezetes akciófilm.

Azok között viszont egyedülálló, Shane Black (most soroljam mi sok jónak az írója?) forgatókönyve akciófilmtől szokatlanul nagy odaadással és tisztelettel beszél a szélesvásznú mozi varázsáról. Főmotívumnak egy lerobbant filmszínházat tesz meg, ami átjárót képez a mi világunk és film között, majd fogja a vásznon otthonosan mozgó, célját majd mindig lezser könnyedséggel elérő zsaru karakterét, és egy kis misztikum révén bedobja a mi rideg valóságunkba. Ha a mi életünket is az egekben írja egy szakállas fószer, akkor joggal kérhetjük rajta számon, hogy miért pont a mi házasságunk megy taccsra? Talán mi is csak arra vagyunk jók, hogy szórakoztassunk egy arctalan közönséget? Ilyen témákat jóval áthatóbban feszeget a Truman-Show vagy a Strange Fiction, de egyikről sem mondható el, hogy lövöldözős/robbantgatós akciófilm lenne. Még mielőtt túldimenzionálnánk a kérdéskört, Jack Slater azért Jack Slater marad, és bizonyuljanak bármily kemény diónak New York mocsok áztatta utcái, Slater a fizika törvényeit semmibe vevő adottságok nélkül is képes alaposan helyre rakni a rosszfiúkat.

Az irracionalitás határát súroló akciófilmes klisék megjátszása közben az önirónia kiragad a vászonra és a valóságra egyaránt. A Jack Slater sokadik részében mindenki egy karikatúra: morcos, egy-két szóviccet elsütő sebezhetetlen zsaru, mindig pontosan érkező bombázó lánya, monologizáló főellenségek és a folyton ordibáló rendőrfőnök, aki ugyanezt a szerepet eljátszotta már a Halálos Fegyverben és a 48 órában is. Találunk még rengeteg filmes utalást, ezek egy része magához Schwarzeneggerhez (Emlékmás, Ikrek, Terminator 2, Vörös Zsaru) köthető, míg mások olyan klasszikusokhoz nyúlnak, mint Forman Amadeusa, Verhoeven Elemi ösztöne vagy Bergman Hetedik Pecsétje.

A mi valóságunkban a filmpremier ad alkalmat egy-két megmosolyogtató pillanatra, Schwarzenegger felesége például remekül reprezentálja, miként hordja zokszó nélkül a való életben rabigáját a számunkra sebezhetetlennek megismert akciósztár. A Kommandó megtekintése után senki sem gondolná, hogy Schwarzeneggernek parancsolhat a felesége, nem igaz? Sokszor vagyunk hajlamosak a filmekben megismert hősöket azonosítani az őket alakító színészekkel, többek között erre reflektál az a jelenet is, amikor a mozigépész hosszasan taglalja hogy mi sok baj van a világban, de a politikusokat még a rossz dolgoknál is előrébb helyezi, amire Kalifornia jövendő kormányzója csak egy szelíd mosollyal válaszol.
Dani Áron
Az önreflektivitás esszenciája mégis úgy gondolom, hogy a Hamlet féle flashbackben csúcsosodik ki, amikor Schwarzenegger a középkori gúnyát magára véve, erősen noiros hangulatban, rideg arckifejezéssel lövi szitává az útjába tévedőket. Rá lehet sütni, hogy a fogyasztói igények kielégítésére irányuló primitív, debil ötlet lenne egy ilyen felturbózott Hamlet, de nem véletlenül következik rögtön utána egy részlet a Kengyelfutó Gyalogkakukk egyik epizódjából: nem érdemes túl komolyan venni magunkat, mert könnyen nevetség tárgyává válhatunk. Schwarzenegger képes úgy viccet csinálni saját kultuszából, hogy közben megbecsüli azokat a távoli hősöket, akiknek a bőrébe bújik.




...TOVÁBB.. a bejegyzés még lehet, hogy folytatódik >>>>>

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...